Little Lord Fauntleroy (1936)

Ezt is ma néztem meg. Az egyik első feldolgozás, amelyben Ceddie-t Freddie Bartholomew alakította, a nagypapát C. Aubrey Smith, Dicket, a cipőpucolót pedig Mickey Rooney. Ez utóbbin kívül még egy-két gyerekszereplő él ma is, akik a film eleji tömegjelenetben szerepeltek.

Volt ugyan néhány furcsa jelenet, ami a könyvben nem szerepelt, és nem értettem a funkcióját, de többnyire azért pontról pontra követi a film a regényt. Olyannyira, hogy a párbeszédek többsége is szó szerint ugyanúgy hangzik el, ahogyan Burnett megírta őket. Egy bajom volt csak: sokszor úgy éreztem, kicsit túljátsszák a szereplők a szerepüket. Legtöbbször Ceddie és az édesanyja kapcsán támadt ez az érzésem. Nagyon tetszett viszont a nagypapa és Mr. Hobbs. Dicket szintén nagyon jól alakította Mickey Rooney, csak az lepett meg, hogy én ennél azért kicsit idősebbnek képzeltem el a srácot. Igaz, a színész 16 éves volt a forgatás idején, de azért lássuk be, nem nézett ki annyinak:

(Ez ugyan egy samponreklám, de 1936-os, és a bal szélső fiú Mickey Rooney, a középső meg Freddie Bartholomew. Szerintem Rooney nem néz ki tizenhatnak.)

Bár ez a filmhez nem kapcsolódik, elgondolkodtam rajta, milyen lehet 92 évesnek lenni úgy, hogy az ember barátai már rég nem élnek. Nagyon magányos érzés lehet. Nekem mindenesetre összeszorult a gyomrom, amikor belegondoltam, hány kedves, fiatalkori ismerőse-barátja nem él már. Rossz lehet utolsónak maradni.

No de. A film tetszett, bár nem lesz belőle kedvenc, és nem fogom túl sokszor megnézni. Ezt is három és fél csillagra értékelném egy filmes molyon.