Álmomban a gimiben jártam
Komolyan. Igaz, az általános iskolai termünkben volt a gimis osztály, de ez részletkérdés.
Le kellett ülni asztalokhoz, és nem volt elég hely mindenkinek, nekem pl. már nem maradt. Így egy pad rövidebb oldala mellé kellett széket húznom, hogy le tudjak ülni. Húztam is, annak a két osztálytársamnak a padjához, akiket én nagyon szerettem, de ők engem nem (mindketten fiúk, és nem úgy szerettem őket nagyon). Megkérdeztem, odaülhetek-e, mondták igen. Elő is pakoltam a füzetemet, tollamat, majd kezdődött az óra (magyar), és amikor először próbáltam lejegyzetelni valamit, rögtön feltűnt, hogy valami nem jó, mert az osztálytársam a jobb kezével ír, én a ballal, és ő az én bal oldalamon írt, tehát nem fért el egymástól a kezünk. Oda is súgtam neki, hogy most én gyorsan elköltözöm inkább valahová, mert egyikünk sem fog tudni írni. Erre mondta, jó, de abban is éreztem azt az ellenségességet, amit mindig sugárzott felém, akármilyen kedves voltam vele. Ekkor vettem észre, hogy van még egy üres pad, és egyszerre értünk oda egy alsós osztálytársnőmmel, aki egyébként gimiben nem is a mi sulinkba járt, de hát ugye az álmokban minden megtörténhet. Meg kellett beszélni, melyikünk hova üljön, én javasoltam, hogy én a bal oldalra üljek, ő a jobbra, mert én bal kézzel írok, ő meg jobbal, és úgy nem fogjuk zavarni egymást, mire közölte, hogy nem, ő ül balra, és már le is tette magát. Kérdeztem, miért akar ennyire ott ülni, ha egyszer nem fogunk tudni írni, mire a következőt mondta: "Mert a másik oldal koszosabb, és én nem akarok koszba ülni." Ezt tudomásul vettem, leültem jobbra, és mondtam, hogy ez most így nem esett jól, mire egy vállrándítás volt a válasz. Ekkor felébredtem.
Ez a kiközösítettség-élmény vajon meddig akar még maradni? Nem unalmas már ez ennyi idő után?
Le kellett ülni asztalokhoz, és nem volt elég hely mindenkinek, nekem pl. már nem maradt. Így egy pad rövidebb oldala mellé kellett széket húznom, hogy le tudjak ülni. Húztam is, annak a két osztálytársamnak a padjához, akiket én nagyon szerettem, de ők engem nem (mindketten fiúk, és nem úgy szerettem őket nagyon). Megkérdeztem, odaülhetek-e, mondták igen. Elő is pakoltam a füzetemet, tollamat, majd kezdődött az óra (magyar), és amikor először próbáltam lejegyzetelni valamit, rögtön feltűnt, hogy valami nem jó, mert az osztálytársam a jobb kezével ír, én a ballal, és ő az én bal oldalamon írt, tehát nem fért el egymástól a kezünk. Oda is súgtam neki, hogy most én gyorsan elköltözöm inkább valahová, mert egyikünk sem fog tudni írni. Erre mondta, jó, de abban is éreztem azt az ellenségességet, amit mindig sugárzott felém, akármilyen kedves voltam vele. Ekkor vettem észre, hogy van még egy üres pad, és egyszerre értünk oda egy alsós osztálytársnőmmel, aki egyébként gimiben nem is a mi sulinkba járt, de hát ugye az álmokban minden megtörténhet. Meg kellett beszélni, melyikünk hova üljön, én javasoltam, hogy én a bal oldalra üljek, ő a jobbra, mert én bal kézzel írok, ő meg jobbal, és úgy nem fogjuk zavarni egymást, mire közölte, hogy nem, ő ül balra, és már le is tette magát. Kérdeztem, miért akar ennyire ott ülni, ha egyszer nem fogunk tudni írni, mire a következőt mondta: "Mert a másik oldal koszosabb, és én nem akarok koszba ülni." Ezt tudomásul vettem, leültem jobbra, és mondtam, hogy ez most így nem esett jól, mire egy vállrándítás volt a válasz. Ekkor felébredtem.
Ez a kiközösítettség-élmény vajon meddig akar még maradni? Nem unalmas már ez ennyi idő után?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése