25
éves lettem én. A hotmail már hetek óta minden nap figyelmeztetett, hogy április 16-án megint egy évvel öregebb leszek, ami szerintem vicces. Ami ennél is viccesebb, az az, hogy felajánlotta, küldjek magamnak e-mailt, vagy vegyek magamnak ajándékot a nem is tudom már, melyik honlapon. Érdekes.
Azt már elmeséltem, amikor a napján Éva néni és Tomi felköszöntött, most az van hátra, amikor anyuéknál ünnepeltünk. Meg az, amikor Blanka kívánt boldog szülinapot: kaptam egy doboz Toffifeet, ami a kedvenc csokim, valamint egy Harisnyás Pippi könyvet, amire már nagyon kíváncsi voltam, na és egy nagyon helyes mackós ajándéktasakot. Csak erről mind nem készült kép, és a Toffifee már csak emlék… Khmm.
Ott voltak Katáék:
Volt ananászos csirkemell:
Nekem sajnos ez a kedvenc ételem, ezért minden szülinapomon és névnapomon ezt kérem. Tomi meg csak fogja a fejét. Most mondjuk nem volt ott, mert dolgozott, de azért nem titkolta el a véleményét :) Mentségemre szól, hogy eredetileg grillcsirkét és lilakáposztát szerettem volna, de miután beteg lettem, már gondolni sem bírtam rá, viszont az ananászos csirkemellet egyre jobban kívántam.
Ilyen jó tortám volt:
És egy szuszra elfújtam minden gyertyát, kivéve a második sorban megfigyelhető négy varázsgyertyát, amiket hatszor-hétszer is el kellett fújni, mire úgy maradtak. Ez nagy sikert aratott az aprónép körében:
Még mosolygós puding is volt:
Meg virágtenger, aminek egy részét (a rózsákat meg egy hatalmas csokor orgonát) én kaptam:
Meg ajándékot is kaptam:
Utóbbi képen azt láthatjátok, amint Bence elmeséli nekem, ki kicsoda az ő rajzán és Matyién, ugyanis mindketten rajzoltak nekem. Mindketten a családot. Bencéén bal szélen vagyok én, mellettem apu, mellette Tomi, mellette anyu, és még egy hófelhő is látható. Matyién szintén a bal szélre kerültem, mellettem anyu, mellette apu. A rajzokat nem tudom megmutatni, mert furcsa módon nem bírom lefényképezni őket: a gép úgy tesz, mintha sima fehér lapot tartanék elé. Ha megoldódik a furcsaság, persze pótlom a hiányosságot, addig is képzeljétek el a rajzokat :)
Katáéktól kaptam csokit meg két pár szép fülbevalót, amik azóta többször bevetésre kerültek, és jól szerepeltek:
Az anyukám varrt nekem egy párnát:
És egy táskát:
Ez utóbbiba még ott átpakoltam, azóta is őt hordom mindenhova.
Kaptam még a szüleimtől wgy könyvet (Walter Lord: A Titanic pusztulása), két fémképeslapot (Titanic mindkettő), két csípős krémet, csokit és vízálló szütyőt a Kindle-nek, hogy lehessen kádban is olvasni megfelelő óvatosság mellett.
Aztán családi délután következett, amiről van egy homályos hintás képem:
És három Marciról, mert érdekes módon tapadt rám Tomi távollétében:
Ő egyébként rettenetesen unta magát, úgyhogy elemelte a két fiú egyik régi játékát, egy kék korongot, és azt kellett neki dobálni. Aztán kicsit jobban ráfogott szegény korongra, és ezzel ripityára is harapta. Ha nem vagyunk ott, meg is eszi – hihetetlen ez a kutya, úgy kellett kihalászni a szájából a darabokat.
A hazafelé út izgalmasra sikerült. Anyuékhoz elvitt Tomi munka előtt, de apu nem akart hazavinni minket, mert Marci továbbra is az esetek 90%-ában telehányja az őt szállító autót, és apu nem nagyon lett lelkes ettől, ami teljesen érthető. Így aztán anyuval kikísértek minket a kb. 10 percnyire található villamosmegállóba. Hatalmas pakkal mentem, mint aki költözik, mert a rengeteg minden, amit kaptam, csak abba fért bele. Pont jött a villamos, amikor odaértünk, majdnem futni is kellett. Felpattantunk Marcival, de annyira pánikszerűen, hogy még a szájkosarat is csak fent tettem rá. Tudni kell, hogy a villamos egészen a Mester utcáig hoz, ezért választottam ezt az utazási módot, csak éppen azt nem tudtam, hogyan jut oda a Határ úttól, merre fordul a Mártírok útjának végén. Így aztán elég sokat mentünk már, mire rájöttem, hogy rossz villamoson ülünk, és a Határ úti végállomás felé tartunk, ahol a metróra lehetne felszállni.
Felmerült a kérdés, mit csináljak. Lehetett volna azt, hogy veszek két jegyet, visszamegyek a villamossal oda, ahol elválik egymástól a két vonal, és átszállok a Mester utcai villamosra, de ehhez nem volt kedvem, mert vagy egy órát utaztam volna még azzal a pakkal, ha nem többet, lévén vasárnap este. A másik megoldás az lett volna, hogy veszek egy jegyet, és felszállok a metróra. Ezt két okból kifolyólag vetettem el. Marci még sosem próbált metróval közlekedni, viszont még emlékszem Liza első alkalmára: ahogy meghallotta a közeledő metró zaját, kikerekedett a szeme, sarkon fordult, és megpróbált elrohanni. Őt nyilván nem volt ügy visszafogni méretei miatt, de Marci azért eléggé nagy kutya, valamint erős, mint a bivaly, és mivel a pakkot cipeltem, oda rántott volna, ahova akar. Ennél is erősebb ellenérv volt, hogy a mozgólépcsőn ölbe kell venni a kutyát, ami Marci esetében eleve bajos, hát még pakkal a vállamon. (Egy ikeás szatyrot képzeljetek el, azt a nagyon nagyot, ráadásul nehéz is volt!) Gondolhatnám, hogy ez is csak egy értelmetlen szabály, csak sajnos ovis koromban volt szerencsém egyszer megtapasztalni, mennyire nem az. Anyuval jöttünk haza este ebbe a lakásba, jöttünk már felfelé a mozgólépcsőn a metróból, amikor hirtelen éktelen sivalkodásra lettünk figyelmesek, majd megállt a mozgólépcső. Rövidesen elindult visszafelé, de a sivalkodás még nagyon sokáig folytatódott. Amikor felértünk, megláttuk az okot is: a mozgólépcső tetején egy hatalmas adag kutyaürülék díszelgett, onnan elfelé pedig véres tappancsnyomok vezettek. A Ferenc körúti aluljáró azért nem olyan kicsi, de itt a kijárattól legtávolabb eső feljáró tetejéig tudtuk követni a vérnyomokat. Ugyanis valaki nem vette komolyan, hogy a kutyát fel kell venni, és a kutya lábát be is csípte a mozgólépcső. Hát, én nem szerettem volna, ha ezt esetleg Marci is átéli.
Maradt egy lehetőség: a séta. El is indultunk, közben felhívtam anyuékat, elújságoltam nekik, milyen viccesen jártunk, és hogy ballagunk hazafelé, így legalább Marci esti sétáját is megoldjuk. Már az Ecseri útnál jártunk, ami a második metrómegálló, amikor anyu felhívott, hogy várjuk meg őket az Aldinál, mert mégsem szeretnék, ha az Üllőin végigsétálnék, nem olyan jó környék az, és a pakkommal még futni sem tudok, ha arra kerül a sor. Így aztán értünk jöttek kocsival, hazavittek, és Marci annyira jófej volt, hogy nem hányt.
Így aztán egy szép nap után kellemesen elfáradva érkeztünk haza, édes volt a pihenés :)
Azt már elmeséltem, amikor a napján Éva néni és Tomi felköszöntött, most az van hátra, amikor anyuéknál ünnepeltünk. Meg az, amikor Blanka kívánt boldog szülinapot: kaptam egy doboz Toffifeet, ami a kedvenc csokim, valamint egy Harisnyás Pippi könyvet, amire már nagyon kíváncsi voltam, na és egy nagyon helyes mackós ajándéktasakot. Csak erről mind nem készült kép, és a Toffifee már csak emlék… Khmm.
Ott voltak Katáék:
Volt ananászos csirkemell:
Nekem sajnos ez a kedvenc ételem, ezért minden szülinapomon és névnapomon ezt kérem. Tomi meg csak fogja a fejét. Most mondjuk nem volt ott, mert dolgozott, de azért nem titkolta el a véleményét :) Mentségemre szól, hogy eredetileg grillcsirkét és lilakáposztát szerettem volna, de miután beteg lettem, már gondolni sem bírtam rá, viszont az ananászos csirkemellet egyre jobban kívántam.
Ilyen jó tortám volt:
És egy szuszra elfújtam minden gyertyát, kivéve a második sorban megfigyelhető négy varázsgyertyát, amiket hatszor-hétszer is el kellett fújni, mire úgy maradtak. Ez nagy sikert aratott az aprónép körében:
Még mosolygós puding is volt:
Meg virágtenger, aminek egy részét (a rózsákat meg egy hatalmas csokor orgonát) én kaptam:
Meg ajándékot is kaptam:
Utóbbi képen azt láthatjátok, amint Bence elmeséli nekem, ki kicsoda az ő rajzán és Matyién, ugyanis mindketten rajzoltak nekem. Mindketten a családot. Bencéén bal szélen vagyok én, mellettem apu, mellette Tomi, mellette anyu, és még egy hófelhő is látható. Matyién szintén a bal szélre kerültem, mellettem anyu, mellette apu. A rajzokat nem tudom megmutatni, mert furcsa módon nem bírom lefényképezni őket: a gép úgy tesz, mintha sima fehér lapot tartanék elé. Ha megoldódik a furcsaság, persze pótlom a hiányosságot, addig is képzeljétek el a rajzokat :)
Katáéktól kaptam csokit meg két pár szép fülbevalót, amik azóta többször bevetésre kerültek, és jól szerepeltek:
Az anyukám varrt nekem egy párnát:
És egy táskát:
Ez utóbbiba még ott átpakoltam, azóta is őt hordom mindenhova.
Kaptam még a szüleimtől wgy könyvet (Walter Lord: A Titanic pusztulása), két fémképeslapot (Titanic mindkettő), két csípős krémet, csokit és vízálló szütyőt a Kindle-nek, hogy lehessen kádban is olvasni megfelelő óvatosság mellett.
Aztán családi délután következett, amiről van egy homályos hintás képem:
És három Marciról, mert érdekes módon tapadt rám Tomi távollétében:
Ő egyébként rettenetesen unta magát, úgyhogy elemelte a két fiú egyik régi játékát, egy kék korongot, és azt kellett neki dobálni. Aztán kicsit jobban ráfogott szegény korongra, és ezzel ripityára is harapta. Ha nem vagyunk ott, meg is eszi – hihetetlen ez a kutya, úgy kellett kihalászni a szájából a darabokat.
A hazafelé út izgalmasra sikerült. Anyuékhoz elvitt Tomi munka előtt, de apu nem akart hazavinni minket, mert Marci továbbra is az esetek 90%-ában telehányja az őt szállító autót, és apu nem nagyon lett lelkes ettől, ami teljesen érthető. Így aztán anyuval kikísértek minket a kb. 10 percnyire található villamosmegállóba. Hatalmas pakkal mentem, mint aki költözik, mert a rengeteg minden, amit kaptam, csak abba fért bele. Pont jött a villamos, amikor odaértünk, majdnem futni is kellett. Felpattantunk Marcival, de annyira pánikszerűen, hogy még a szájkosarat is csak fent tettem rá. Tudni kell, hogy a villamos egészen a Mester utcáig hoz, ezért választottam ezt az utazási módot, csak éppen azt nem tudtam, hogyan jut oda a Határ úttól, merre fordul a Mártírok útjának végén. Így aztán elég sokat mentünk már, mire rájöttem, hogy rossz villamoson ülünk, és a Határ úti végállomás felé tartunk, ahol a metróra lehetne felszállni.
Felmerült a kérdés, mit csináljak. Lehetett volna azt, hogy veszek két jegyet, visszamegyek a villamossal oda, ahol elválik egymástól a két vonal, és átszállok a Mester utcai villamosra, de ehhez nem volt kedvem, mert vagy egy órát utaztam volna még azzal a pakkal, ha nem többet, lévén vasárnap este. A másik megoldás az lett volna, hogy veszek egy jegyet, és felszállok a metróra. Ezt két okból kifolyólag vetettem el. Marci még sosem próbált metróval közlekedni, viszont még emlékszem Liza első alkalmára: ahogy meghallotta a közeledő metró zaját, kikerekedett a szeme, sarkon fordult, és megpróbált elrohanni. Őt nyilván nem volt ügy visszafogni méretei miatt, de Marci azért eléggé nagy kutya, valamint erős, mint a bivaly, és mivel a pakkot cipeltem, oda rántott volna, ahova akar. Ennél is erősebb ellenérv volt, hogy a mozgólépcsőn ölbe kell venni a kutyát, ami Marci esetében eleve bajos, hát még pakkal a vállamon. (Egy ikeás szatyrot képzeljetek el, azt a nagyon nagyot, ráadásul nehéz is volt!) Gondolhatnám, hogy ez is csak egy értelmetlen szabály, csak sajnos ovis koromban volt szerencsém egyszer megtapasztalni, mennyire nem az. Anyuval jöttünk haza este ebbe a lakásba, jöttünk már felfelé a mozgólépcsőn a metróból, amikor hirtelen éktelen sivalkodásra lettünk figyelmesek, majd megállt a mozgólépcső. Rövidesen elindult visszafelé, de a sivalkodás még nagyon sokáig folytatódott. Amikor felértünk, megláttuk az okot is: a mozgólépcső tetején egy hatalmas adag kutyaürülék díszelgett, onnan elfelé pedig véres tappancsnyomok vezettek. A Ferenc körúti aluljáró azért nem olyan kicsi, de itt a kijárattól legtávolabb eső feljáró tetejéig tudtuk követni a vérnyomokat. Ugyanis valaki nem vette komolyan, hogy a kutyát fel kell venni, és a kutya lábát be is csípte a mozgólépcső. Hát, én nem szerettem volna, ha ezt esetleg Marci is átéli.
Maradt egy lehetőség: a séta. El is indultunk, közben felhívtam anyuékat, elújságoltam nekik, milyen viccesen jártunk, és hogy ballagunk hazafelé, így legalább Marci esti sétáját is megoldjuk. Már az Ecseri útnál jártunk, ami a második metrómegálló, amikor anyu felhívott, hogy várjuk meg őket az Aldinál, mert mégsem szeretnék, ha az Üllőin végigsétálnék, nem olyan jó környék az, és a pakkommal még futni sem tudok, ha arra kerül a sor. Így aztán értünk jöttek kocsival, hazavittek, és Marci annyira jófej volt, hogy nem hányt.
Így aztán egy szép nap után kellemesen elfáradva érkeztünk haza, édes volt a pihenés :)
Szia! Fotós fejjel az én tippem az, hogy ahogy vakuzik a gép, automatikusan fehérré varázsolja az egész lapot. A másik lehetőség, hogy nem elég vastag a rajzolt vonal, műszaki rajzokkal én is jártam már így. Szerintem, ha van lehetőség, inkább scannelni próbáld meg, megfelelő beállításokkal úgy esélyesebb.
VálaszTörlésKöszi a tippeket! Én is arra gyanakszom, hogy talán nem elég vastagok a vonalak, azért nem sikerült lefényképezni. A scannelés odébb lesz, mert elég lassan dolgozik nálunk a scanner, de sor kerül rá :)
VálaszTörlés