Máté Angi: Mamó
Könyvbemutatón jártam. Ez nem gyakori esemény az életemben, de Máté Angiról és a történeteiről már annyit hallottam, és mindig csak jót, hogy nem lehetett kihagyni - mindenképpen ki kellett használni az alkalmat, hogy láthatom élőben. Ha már mentem, olvastam tőle szöveget, és éppen a Mamóra esett a választásom, mert azt dicsérték legtöbben a molyon. (A moly erre is jó, így végre legalább neveket ismerek a kortárs irodalomból, ha az olvasásig nem is sűrűn jutok el.)
A Mamó nem hosszú történet, egy óra alatt el lehet olvasni, de varázslatos. Egy hétéves kislány életéről szól, akit történetesen Anginak hívnak, és arról, hogyan élt kettecskén a Mamóval élete első néhány évében. Sok rövid fejezetre tagolódik a könyv, mindegyik fejezet egy emlék, és mindegyik emléket a kisgyerek szemén keresztül látja az olvasó. Kifejezetten vidám emlék nincs köztük, mert ami az lehetne, az is inkább keserédes, de mindegyik különleges valamiért, és mindegyik szépen bemutatja a gyereket meg az ő gondolkodását.
A nyelve a gyerek nyelve, valószínűleg kifejezetten az erdélyi gyereké, bár ebben nem lehetek biztos, mert nem ismerek erdélyi gyerekeket. Hihetetlenül gazdag, ízes, kreatív, sosem olvastam még ehhez foghatót, és nagyon megszerettem. Ugyanazt éreztem olvasás közben, amit Doctorow Világkiállításánál: jó, hogy vannak felnőttek, akik nem felejtették el, milyen volt gyereknek lenni. Ha Máté Angi nem ilyen lenne, nem rajzolódna ki ilyen szépen, hogyan élte meg óvodás korában a helyzetét. Nagyon tetszik, hogy megjelennek szépen olyan apró cselekvések, amiket a felnőttek nem szoktak érteni, ha a kisgyereken látják, pedig a kisgyerek teljesen logikusan meg tudná indokolni, miért teszi azt, amit, ha lennének hozzá szavai - vagy ha sejtené, hogy a felnőtt számára nem magától értetődő az indíték. Mamó nem volt olyan, mint Angi, ő már elfelejtette, milyen is volt gyereknek lenni a felnőttek világában, ebből adódnak is konfliktusok.
Olvastam, hogy a Mamó nem csak gyerekkönyv. Így olvasás után ez meglepett. Szerintem a Mamó egyáltalán nem gyerekkönyv, a benne használt gyereknyelv nem teszi azzá. Nem tudom, elolvastatnám-e 7-8-10 évessel, vagy csak nagyobb kamasznak adnám a kezébe, nem tudom, mit értene meg ebből egy kicsi gyerek. Máté Anginak egyébként vannak egyéb kötetei, az egyiket például éppen ezen a könyvbemutatón mutatták be, az a címe, hogy Ez egy susogó falevél, az előző könyvnek pedig, hogy Volt egyszer egy...
A program elején a könyv szerkesztője beszélgetett az íróval és az illusztrátorral. Eléggé fáradt voltam, nem is mindent hallottam, ezért időnként elkalandozott a figyelmem: megfigyeltem Máté Angit és Keszeg Ágnest (ő az illusztrátor). Utóbbi végtelenül kedves, mosolygós nőnek tűnik, lelkes, elhivatott, művész. Angiból végtelen nyugalom, kedvesség és bölcsesség árad, nagyon szimpatikus volt ő is. Számomra most derült ki, hogy ő óvónőként dolgozik, és egészen biztos vagyok benne, hogy ezeket a tulajdonságait nagyon jól tudja hasznosítani kisgyerekek között. Volt egy különösen kedves pillanata, az már a dedikálás közben. Odaült mellé egy nő, és ő volt az első, aki nem valamelyik mesekönyvet hozta, hanem a Mamót. Angi ránézett a könyvre, elmosolyodott, megsimogatta, és azt mondta: "Ó, a Mamó." Ez is olyan emberi volt.
Amikor hazajöttem, keresgéltem kicsit, és találtam egy vele készült interjút. Az egyik kérdés, hogy melyik szóval jellemezné magát, ha csak egy szót használhatna, és azt választotta: törődött. És kicsit tényleg annak is tűnt. Érdekes.
Nagyon megérte elmennem erre a programra, és egyébként nemcsak Máté Angi miatt (, bár főként miatta), hanem azért is, mert így jobban szemügyre vehettem a Pozsonyi Pagonyt, mint akkor, amikor januárban berohantam hozzájuk egy könyvért, aztán rohantam tovább. Nagyon kellemes kis kuckó, mindent megtesznek érte, hogy a gyerek meg a gyereklelkű felnőtt jól érezze magát náluk.
A Mamó nem hosszú történet, egy óra alatt el lehet olvasni, de varázslatos. Egy hétéves kislány életéről szól, akit történetesen Anginak hívnak, és arról, hogyan élt kettecskén a Mamóval élete első néhány évében. Sok rövid fejezetre tagolódik a könyv, mindegyik fejezet egy emlék, és mindegyik emléket a kisgyerek szemén keresztül látja az olvasó. Kifejezetten vidám emlék nincs köztük, mert ami az lehetne, az is inkább keserédes, de mindegyik különleges valamiért, és mindegyik szépen bemutatja a gyereket meg az ő gondolkodását.
A nyelve a gyerek nyelve, valószínűleg kifejezetten az erdélyi gyereké, bár ebben nem lehetek biztos, mert nem ismerek erdélyi gyerekeket. Hihetetlenül gazdag, ízes, kreatív, sosem olvastam még ehhez foghatót, és nagyon megszerettem. Ugyanazt éreztem olvasás közben, amit Doctorow Világkiállításánál: jó, hogy vannak felnőttek, akik nem felejtették el, milyen volt gyereknek lenni. Ha Máté Angi nem ilyen lenne, nem rajzolódna ki ilyen szépen, hogyan élte meg óvodás korában a helyzetét. Nagyon tetszik, hogy megjelennek szépen olyan apró cselekvések, amiket a felnőttek nem szoktak érteni, ha a kisgyereken látják, pedig a kisgyerek teljesen logikusan meg tudná indokolni, miért teszi azt, amit, ha lennének hozzá szavai - vagy ha sejtené, hogy a felnőtt számára nem magától értetődő az indíték. Mamó nem volt olyan, mint Angi, ő már elfelejtette, milyen is volt gyereknek lenni a felnőttek világában, ebből adódnak is konfliktusok.
Olvastam, hogy a Mamó nem csak gyerekkönyv. Így olvasás után ez meglepett. Szerintem a Mamó egyáltalán nem gyerekkönyv, a benne használt gyereknyelv nem teszi azzá. Nem tudom, elolvastatnám-e 7-8-10 évessel, vagy csak nagyobb kamasznak adnám a kezébe, nem tudom, mit értene meg ebből egy kicsi gyerek. Máté Anginak egyébként vannak egyéb kötetei, az egyiket például éppen ezen a könyvbemutatón mutatták be, az a címe, hogy Ez egy susogó falevél, az előző könyvnek pedig, hogy Volt egyszer egy...
A program elején a könyv szerkesztője beszélgetett az íróval és az illusztrátorral. Eléggé fáradt voltam, nem is mindent hallottam, ezért időnként elkalandozott a figyelmem: megfigyeltem Máté Angit és Keszeg Ágnest (ő az illusztrátor). Utóbbi végtelenül kedves, mosolygós nőnek tűnik, lelkes, elhivatott, művész. Angiból végtelen nyugalom, kedvesség és bölcsesség árad, nagyon szimpatikus volt ő is. Számomra most derült ki, hogy ő óvónőként dolgozik, és egészen biztos vagyok benne, hogy ezeket a tulajdonságait nagyon jól tudja hasznosítani kisgyerekek között. Volt egy különösen kedves pillanata, az már a dedikálás közben. Odaült mellé egy nő, és ő volt az első, aki nem valamelyik mesekönyvet hozta, hanem a Mamót. Angi ránézett a könyvre, elmosolyodott, megsimogatta, és azt mondta: "Ó, a Mamó." Ez is olyan emberi volt.
Amikor hazajöttem, keresgéltem kicsit, és találtam egy vele készült interjút. Az egyik kérdés, hogy melyik szóval jellemezné magát, ha csak egy szót használhatna, és azt választotta: törődött. És kicsit tényleg annak is tűnt. Érdekes.
Nagyon megérte elmennem erre a programra, és egyébként nemcsak Máté Angi miatt (, bár főként miatta), hanem azért is, mert így jobban szemügyre vehettem a Pozsonyi Pagonyt, mint akkor, amikor januárban berohantam hozzájuk egy könyvért, aztán rohantam tovább. Nagyon kellemes kis kuckó, mindent megtesznek érte, hogy a gyerek meg a gyereklelkű felnőtt jól érezze magát náluk.
Az egyik novella benne volt egy Körképben nemrég. Pont a Mamó haláláról szóló. Nekem egyáltalán nem tűnt gyereksztorinak. Ellenben megkapó és szívfájdító volt. A könyv egész biztos értékes alkotás, ajánlom is mindenkinek látatlanban, de nekem sajnos nincs erőm kitenni magam olyan lélekbe vágásnak, mint amilyet ez a könyv üthet.
VálaszTörlésSzerintem ne hagyd ki! Nekem a Mamó halála ütötte a legnagyobbat, előtte a többi nem volt ennyire megrázó. Meg aztán az egész egy óra :) De inkább nem akarlak rábeszélni.
VálaszTörlés