Mácsai Pál – Bereményi Géza: Azt meséld el, Pista!
Ez egy rendhagyó színdarab könyv formában, Tomitól kaptam karácsonyra. Rendhagyó, mert nincs díszlet, nincs cselekmény, nincs cselekvés: Mácsai Pál ül a színpadon, és elmeséli Örkény István életét. Bereményi Gézával ketten válogatták ki Örkény E/1 írásai közül azokat, amelyekből ez a darab keletkezett. Nyomon követhetjük az író életét születésétől a haláláig. Igen, a haláláig, mert bármilyen furcsa legyen is ez, arról is írt.
Szégyenszemre nem sokat olvastam még Örkénytől, csak 12-13 évesen az egyperceseit, de akkor nem sokat értettem belőlük. Majd kölcsön kéne kérni anyutól, akinek akkoriban vettem meg valamilyen ünnepre, mert valószínűleg most már tudnék velük mit kezdeni. Hát igen, azóta szert tettem némi humorérzékre, ahogy anyu mondta nemrég. A Tótékat azért ismerem oda-vissza, mert vettük magyarból, mégpedig igen részletesen, és ugyanekkor megnéztük az Isten hozta, őrnagy úr! című filmet is. De az nem rémlik, hogy el is olvastam volna az írást. Úgyhogy már le is töltöttem a MEK-ről, pakolom fel a Kindle-re a Macskajátékkal együtt, és haladéktalanul elolvasom.
Érdekes dolog ez. Hiába olvastam tőle ilyen keveset, mégis szeretem. Szeretem a humorát, az intellektusát, és nagyon tisztelem benne, hogy úgy tudott hozzáállni az őt ért csapásokhoz, ahogy. Pedig nem kímélte őt az élet, ahogy az ebből a könyvből is kiderül: átélte a második világháborút (meg az elsőt is, lévén 1912-es születésű, csak akkor még egészen kicsi gyerek volt), átélte, hogy az osztálytársai fele meghalt bele, volt munkaszolgálaton öt évet, volt betiltott író az ötvenes-hatvanas években, volt szívrohama, volt sok egyéb betegsége. Mégsem veszítette el a humorát a legvégén sem, ami az utolsó néhány írásából látszik ebben a könyvben. Nagyon furcsa, hogy a színházban milyen jól szórakoztam ugyanezeken a szövegeken, és most mennyire megütődtem rajtuk. Borzalmas dolgokon ment keresztül, nem irigylem érte. Azért voltak vicces pillanatok is az életében: a kedvenceim a családja történetéről, gyerekkoráról és a gyerekeiről szóló szösszenetei. Van viszont egy, ami egyik kategóriába sem tartozik, de olyan jó, hogy muszáj idéznem:
“Az új otthon okozta felhőtlen boldogságban befogadtunk egy kóbor kutyát. Jötti lett a neve, mert úgy jött. Nem tudtuk, milyen, leginkább őzikére hasonlított, egy darabig szilárdan hittük, lehet, hogy őz lesz belőle, csak még nem döntötte el, mert fiatal. Nem értek kutyákhoz, de etettem, itattam, vakartam. Önzetlenül tettem, ne féljenek, nálunk nem lett kutyamitológia, mint Dérynél, befogadtam, mert éjjel, szakadó esőben nyüszített az ajtóm előtt. Ha önök szakadó esőben nyüszítettek volna az ajtóm előtt, önöket is befogadtam volna. Etettem, itattam, vakargattam is volna. Humanista író vagyok.” (64. oldal)
Időnként mémekben felbukkan a kérdés, melyik híres emberrel beszélgetnél/vacsoráznál együtt, ha tehetnéd. Örkénnyel biztosan. A könyv öt csillagot kapott.
Szégyenszemre nem sokat olvastam még Örkénytől, csak 12-13 évesen az egyperceseit, de akkor nem sokat értettem belőlük. Majd kölcsön kéne kérni anyutól, akinek akkoriban vettem meg valamilyen ünnepre, mert valószínűleg most már tudnék velük mit kezdeni. Hát igen, azóta szert tettem némi humorérzékre, ahogy anyu mondta nemrég. A Tótékat azért ismerem oda-vissza, mert vettük magyarból, mégpedig igen részletesen, és ugyanekkor megnéztük az Isten hozta, őrnagy úr! című filmet is. De az nem rémlik, hogy el is olvastam volna az írást. Úgyhogy már le is töltöttem a MEK-ről, pakolom fel a Kindle-re a Macskajátékkal együtt, és haladéktalanul elolvasom.
Érdekes dolog ez. Hiába olvastam tőle ilyen keveset, mégis szeretem. Szeretem a humorát, az intellektusát, és nagyon tisztelem benne, hogy úgy tudott hozzáállni az őt ért csapásokhoz, ahogy. Pedig nem kímélte őt az élet, ahogy az ebből a könyvből is kiderül: átélte a második világháborút (meg az elsőt is, lévén 1912-es születésű, csak akkor még egészen kicsi gyerek volt), átélte, hogy az osztálytársai fele meghalt bele, volt munkaszolgálaton öt évet, volt betiltott író az ötvenes-hatvanas években, volt szívrohama, volt sok egyéb betegsége. Mégsem veszítette el a humorát a legvégén sem, ami az utolsó néhány írásából látszik ebben a könyvben. Nagyon furcsa, hogy a színházban milyen jól szórakoztam ugyanezeken a szövegeken, és most mennyire megütődtem rajtuk. Borzalmas dolgokon ment keresztül, nem irigylem érte. Azért voltak vicces pillanatok is az életében: a kedvenceim a családja történetéről, gyerekkoráról és a gyerekeiről szóló szösszenetei. Van viszont egy, ami egyik kategóriába sem tartozik, de olyan jó, hogy muszáj idéznem:
“Az új otthon okozta felhőtlen boldogságban befogadtunk egy kóbor kutyát. Jötti lett a neve, mert úgy jött. Nem tudtuk, milyen, leginkább őzikére hasonlított, egy darabig szilárdan hittük, lehet, hogy őz lesz belőle, csak még nem döntötte el, mert fiatal. Nem értek kutyákhoz, de etettem, itattam, vakartam. Önzetlenül tettem, ne féljenek, nálunk nem lett kutyamitológia, mint Dérynél, befogadtam, mert éjjel, szakadó esőben nyüszített az ajtóm előtt. Ha önök szakadó esőben nyüszítettek volna az ajtóm előtt, önöket is befogadtam volna. Etettem, itattam, vakargattam is volna. Humanista író vagyok.” (64. oldal)
Időnként mémekben felbukkan a kérdés, melyik híres emberrel beszélgetnél/vacsoráznál együtt, ha tehetnéd. Örkénnyel biztosan. A könyv öt csillagot kapott.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése