Kurt Vonnegut: Hocus Pocus
Akár ciki, akár nem, most olvastam először Vonneguttól bármit is. De biztos, hogy nem utoljára. 5 csillagos könyv, nagyon-nagyon tetszett.
Stílusában hasonlít a Tóbiás, a tejesember című könyvre, amit szintén nagyon megszerettem. Abban hasonlít rá, hogy Tevje is teljesen közönyösen beszél mindarról, ami vele történt, távol tartja magától az eseményeket, bár azért az kiderül, hogy valójában megrázzák ezek a tragédiák: "Tudja mit, reb Sólem Áléchem? Beszéljünk valami vidámabbat: mi hír a koleráról?" Ami egyrészt vicces, másrészt meg elég kétségbeejtő, hogy a saját életénél még a kolerát is vidámabbnak tartja. Hát, Eugene Deb Hartke is hasonlóan áll a saját történetéhez. Az ő élete tragikus események sorozata egy elmebeteg feleséggel, egy elmebeteg anyóssal, tanulási nehézségekkel küzdő, néha kifejezetten rosszindulatú gyerekekkel, valamint TBC-vel súlyosbítva. Elég nyilvánvaló volt az írásból, hogy nemcsak a mesélő, de az író is volt katona, és tényleg, csak míg a mesélő Vietnámban, addig az író a második világháborúban.
A történet tulajdonképpen az athenai börtönlázadásról szól, de az egész sokkal régebbről indul, és nem is lineárisan tárul elénk a cselekmény, így néha kicsit nehéz követni, éppen hol járunk időben, illetve hogy ki kicsoda. (Hová lett a névmemóriám, te jó ég?) A tragédiák sorát a távolságtartó előadásmód és az irónia teszi elviselhetővé, néhol egyenesen komikussá. Van például egy rész, ahol arról mesél Gene, hogy Vietnámban egy katonatársa elveszítette a bal kezét, amikor egy gyerek (!) megdobta gránáttal. Következő mondat: "Úgyis jobbkezes volt." A másik, ami arra utal, hogy jobban megviselte Gene-t az élet, mint amennyire bevallja, hogy sok mindent sokszor ismételget. Sokakról elmondja akár tízszer is, hogy meghaltak a börtönlázadáskor, sőt az is állandóan visszatérő elem, hogy "(s)he, too, is buried next to the stable, in the shadow of Musket Mountain when the Sun goes down". Megsajnáltam ezt az embert, nem volt jó élete. De maga a történet nagyon jó, érdemes elolvasni. A végén a matekfeladat beillik csattanónak, már ha egy ilyen sztorinak lehet csattanója. Csak azt sajnálom, hogy nem fordíthattam én. Annyira jó a stílusa, ezzel öröm lett volna eltölteni három hónapot.
Stílusában hasonlít a Tóbiás, a tejesember című könyvre, amit szintén nagyon megszerettem. Abban hasonlít rá, hogy Tevje is teljesen közönyösen beszél mindarról, ami vele történt, távol tartja magától az eseményeket, bár azért az kiderül, hogy valójában megrázzák ezek a tragédiák: "Tudja mit, reb Sólem Áléchem? Beszéljünk valami vidámabbat: mi hír a koleráról?" Ami egyrészt vicces, másrészt meg elég kétségbeejtő, hogy a saját életénél még a kolerát is vidámabbnak tartja. Hát, Eugene Deb Hartke is hasonlóan áll a saját történetéhez. Az ő élete tragikus események sorozata egy elmebeteg feleséggel, egy elmebeteg anyóssal, tanulási nehézségekkel küzdő, néha kifejezetten rosszindulatú gyerekekkel, valamint TBC-vel súlyosbítva. Elég nyilvánvaló volt az írásból, hogy nemcsak a mesélő, de az író is volt katona, és tényleg, csak míg a mesélő Vietnámban, addig az író a második világháborúban.
A történet tulajdonképpen az athenai börtönlázadásról szól, de az egész sokkal régebbről indul, és nem is lineárisan tárul elénk a cselekmény, így néha kicsit nehéz követni, éppen hol járunk időben, illetve hogy ki kicsoda. (Hová lett a névmemóriám, te jó ég?) A tragédiák sorát a távolságtartó előadásmód és az irónia teszi elviselhetővé, néhol egyenesen komikussá. Van például egy rész, ahol arról mesél Gene, hogy Vietnámban egy katonatársa elveszítette a bal kezét, amikor egy gyerek (!) megdobta gránáttal. Következő mondat: "Úgyis jobbkezes volt." A másik, ami arra utal, hogy jobban megviselte Gene-t az élet, mint amennyire bevallja, hogy sok mindent sokszor ismételget. Sokakról elmondja akár tízszer is, hogy meghaltak a börtönlázadáskor, sőt az is állandóan visszatérő elem, hogy "(s)he, too, is buried next to the stable, in the shadow of Musket Mountain when the Sun goes down". Megsajnáltam ezt az embert, nem volt jó élete. De maga a történet nagyon jó, érdemes elolvasni. A végén a matekfeladat beillik csattanónak, már ha egy ilyen sztorinak lehet csattanója. Csak azt sajnálom, hogy nem fordíthattam én. Annyira jó a stílusa, ezzel öröm lett volna eltölteni három hónapot.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése