Álmodom
Furcsákat.
Egyik éjjel például azt, hogy minden tévéműsor meg internetes oldal arról szól, hogy X hónap 13-án elpusztul a Föld, és nem lehet tenni semmit, most tényleg eljön a világvége. Én el is fogadtam a tényállást, nem is akartam nagyon ugrálni, mert minek, megmondták, hogy esélytelen a túlélés. Nem tudom, kikkel, de megszerveztük, hogy az utolsó estén együtt legyünk. Valamiért anyuéknál voltunk otthon, de anyuék nem voltak ott, sőt Tomi sem. Beszélgettünk, és mindenki kicsit szorongott, mert nem lehetett pontosan tudni, milyen lesz a vége, csak azt, hogy vége lesz. Ezért aztán azt találtam ki, hogy feküdjünk le aludni, mert ha alszunk, lehet, hogy észre sem vesszük, és akkor nem fog pl. fájni az utolsó pár pillanat. A többi jelenlévő jónak találta az ötletet, ezért aztán polifoamokat terítettünk a földre főként az előszobában, és próbáltunk aludni. Nekem nem nagyon ment, mert egyre jobban féltem, meg rám jött, hogy nem akarok meghalni, aztán meg már attól féltem, hogy nem fogok elaludni reggel 6-ig, amikor esedékes a világvége, pedig én nem akarom tudni, hogyan fog történni. Végül sikerült elaludni. Aztán meg felébredtem, utolsóként a társaságban. (Áááá, ez a valóságban soha nem fordulhatna elő, uggyan :) ) És nem volt vége a világnak. Elmaradt a Föld megsemmisülése. Úgyhogy jól el is indultunk a dolgunkra mindannyian, és találkoztunk valami ismerőssel az utcán, és amikor ez az ismerős meghallotta, hogy mi készültünk a világvégére, konkrétan kiröhögött minket, mondván, hányszor telekürtölték már a sajtót azzal, hogy most aztán game over, aztán sosem történt semmi. Én meg komolyan elszégyelltem magam, mert hogy lehetek ilyen ostoba, hogy komolyan veszek egy ilyen hírt, amikor tényleg még sosem pusztult el a világ.
Egy másik éjjel ennél is keményebbet álmodtam. Mentem a koreai kislányhoz angolozni, de valamiért nem náluk voltunk, hanem valami iskolában, ráadásul késett egy órát. Aztán mikor megérkezett, folyton kirohangált tíz percekre ezt-azt intézni, és közben mindig mosolygott. Úgyhogy az egyik ilyen tíz perces szünetnél én is kimentem, és a budai hegyek közt találtam magam egy iszonyú meredek utcán egy buszmegállóban. Éppen ott álldogáltam, és valami munkással tárgyaltam, hogy mindjárt kifizetem, csak el kéne mennem pénzt kivenni, de azt mondta, a legközelebbi automata Pesten van, és ne menjek el oda, mert órák múlva érek vissza, úgyhogy megkérdeztem, átutalással fizethetek-e esetleg, mire mondta, hogy persze, és elhadarta nekem a számlaszámát. A hosszú számsorból az első négy számjegyen kívül mást nem bírtam megjegyezni, ráadásul a végét nem is értettem. Kértem, hogy ismételje el, aminek ugyanaz lett az eredménye, mint elsőre, én meg nem tudtam eldönteni, visszakérdezzek másodszor is, vagy majd megoldódik magától a helyzet, amikor is sipítozásra lettem figyelmes. Megfordultam, és azt láttam, hogy egy csapat koreai lány verekszik. Pontosabban kettő, a többi meg körülállja őket és szurkol. Egészen pontosan az történt, hogy a tanítványom elborult arccal, vérben forgó szemmel tépte egy másik gyerek haját az egyik kezével, a másikkal meg szakította le róla a ruhát, de nem kispályás módon, hanem konkrétan félmeztelen volt a lány, mire felocsúdtam. Rohantam feléjük, közben ordítottam, hogy "S., don't, don't!", aztán kételyeim támadtak. Egyrészt, hogy van-e jogom parancsolgatni neki, mikor vannak neki szülei is (mondjuk nem voltak ott, de ez ugye egy álom egy csomó hülyeséggel, ez is elfér), másrészt, hogy ezek a lányok olyan egyformák az én szememnek, mi van, ha az agresszor nem is S., és akkor aztán pláne milyen alapon szólok bele. Végül szétválasztottam őket, a megtépett kislány ott zokogott meg takargatta magát, S. meg megnyugodott. Merthogy tényleg S. volt. Én meg rájöttem, hogy nincs meg a táskám: kiderült, hogy amint megláttam a verekedést, ledobtam a földre a megállóban, úgy futottam intézkedni. De nem lopták el, mire visszaértem, amitől nagyon megkönnyebbültem.
Tomi erre mondja, hogy alvás előtt sose egyek hideg pacalt.
Egyik éjjel például azt, hogy minden tévéműsor meg internetes oldal arról szól, hogy X hónap 13-án elpusztul a Föld, és nem lehet tenni semmit, most tényleg eljön a világvége. Én el is fogadtam a tényállást, nem is akartam nagyon ugrálni, mert minek, megmondták, hogy esélytelen a túlélés. Nem tudom, kikkel, de megszerveztük, hogy az utolsó estén együtt legyünk. Valamiért anyuéknál voltunk otthon, de anyuék nem voltak ott, sőt Tomi sem. Beszélgettünk, és mindenki kicsit szorongott, mert nem lehetett pontosan tudni, milyen lesz a vége, csak azt, hogy vége lesz. Ezért aztán azt találtam ki, hogy feküdjünk le aludni, mert ha alszunk, lehet, hogy észre sem vesszük, és akkor nem fog pl. fájni az utolsó pár pillanat. A többi jelenlévő jónak találta az ötletet, ezért aztán polifoamokat terítettünk a földre főként az előszobában, és próbáltunk aludni. Nekem nem nagyon ment, mert egyre jobban féltem, meg rám jött, hogy nem akarok meghalni, aztán meg már attól féltem, hogy nem fogok elaludni reggel 6-ig, amikor esedékes a világvége, pedig én nem akarom tudni, hogyan fog történni. Végül sikerült elaludni. Aztán meg felébredtem, utolsóként a társaságban. (Áááá, ez a valóságban soha nem fordulhatna elő, uggyan :) ) És nem volt vége a világnak. Elmaradt a Föld megsemmisülése. Úgyhogy jól el is indultunk a dolgunkra mindannyian, és találkoztunk valami ismerőssel az utcán, és amikor ez az ismerős meghallotta, hogy mi készültünk a világvégére, konkrétan kiröhögött minket, mondván, hányszor telekürtölték már a sajtót azzal, hogy most aztán game over, aztán sosem történt semmi. Én meg komolyan elszégyelltem magam, mert hogy lehetek ilyen ostoba, hogy komolyan veszek egy ilyen hírt, amikor tényleg még sosem pusztult el a világ.
Egy másik éjjel ennél is keményebbet álmodtam. Mentem a koreai kislányhoz angolozni, de valamiért nem náluk voltunk, hanem valami iskolában, ráadásul késett egy órát. Aztán mikor megérkezett, folyton kirohangált tíz percekre ezt-azt intézni, és közben mindig mosolygott. Úgyhogy az egyik ilyen tíz perces szünetnél én is kimentem, és a budai hegyek közt találtam magam egy iszonyú meredek utcán egy buszmegállóban. Éppen ott álldogáltam, és valami munkással tárgyaltam, hogy mindjárt kifizetem, csak el kéne mennem pénzt kivenni, de azt mondta, a legközelebbi automata Pesten van, és ne menjek el oda, mert órák múlva érek vissza, úgyhogy megkérdeztem, átutalással fizethetek-e esetleg, mire mondta, hogy persze, és elhadarta nekem a számlaszámát. A hosszú számsorból az első négy számjegyen kívül mást nem bírtam megjegyezni, ráadásul a végét nem is értettem. Kértem, hogy ismételje el, aminek ugyanaz lett az eredménye, mint elsőre, én meg nem tudtam eldönteni, visszakérdezzek másodszor is, vagy majd megoldódik magától a helyzet, amikor is sipítozásra lettem figyelmes. Megfordultam, és azt láttam, hogy egy csapat koreai lány verekszik. Pontosabban kettő, a többi meg körülállja őket és szurkol. Egészen pontosan az történt, hogy a tanítványom elborult arccal, vérben forgó szemmel tépte egy másik gyerek haját az egyik kezével, a másikkal meg szakította le róla a ruhát, de nem kispályás módon, hanem konkrétan félmeztelen volt a lány, mire felocsúdtam. Rohantam feléjük, közben ordítottam, hogy "S., don't, don't!", aztán kételyeim támadtak. Egyrészt, hogy van-e jogom parancsolgatni neki, mikor vannak neki szülei is (mondjuk nem voltak ott, de ez ugye egy álom egy csomó hülyeséggel, ez is elfér), másrészt, hogy ezek a lányok olyan egyformák az én szememnek, mi van, ha az agresszor nem is S., és akkor aztán pláne milyen alapon szólok bele. Végül szétválasztottam őket, a megtépett kislány ott zokogott meg takargatta magát, S. meg megnyugodott. Merthogy tényleg S. volt. Én meg rájöttem, hogy nincs meg a táskám: kiderült, hogy amint megláttam a verekedést, ledobtam a földre a megállóban, úgy futottam intézkedni. De nem lopták el, mire visszaértem, amitől nagyon megkönnyebbültem.
Tomi erre mondja, hogy alvás előtt sose egyek hideg pacalt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése