Szombat
Délelőtt vásároltunk, délután jött Livi. Három órát volt csak itt, mert aztán dolga volt, viszont három óra alatt ebédeltünk, beszélgettünk, és még egy röfipóker is belefért. Képeket egyelőre nem hozott Barcelonáról, majd legközelebb, viszont hozott nekünk szuvenírt: egy hűtőmágnest, amin a Sagrada Familia látható. Jó volt, hogy jött, megint hónapok óta nem találkoztunk, de legalább másfél hónapja.
Este elmentünk a Margitszigetre Tomival, és jött Marci is. Megint kibírta hányás nélkül, sőt hazafelé még egy kicsit bóbiskolt is. Tomi görkorizott, én meg a kutyával futottam. Amíg pórázon volt, normálisan viselkedett, kivéve az első 1-2 km-en azokat az akciókat, amikor hirtelen leült, engem meg visszarántott a póráz. De úgy tűnik, el tudja fogadni, hogy futás közben nem szaglászhat annyit, mint séta közben, és más kutyákkal sem lehet játszani. A vége felé már egészen belejött, értette, mi a lényeg, és talán még élvezte is. A baj akkor történt, amikor levettem a pórázt a strandnál, mondván, itt nem jön autó, nem tud eltűnni a szemem elől, szaladgáljon kicsit. Aha. Szaladgált is, abban nem volt hiba. Olyan tempóban közlekedett, mint egy Ferrari, és a strand végénél azonnal befordult a parkba. Amikor odaértem, és szóltam neki, elindult felém, de aztán meglátott egy kismacskát, és üldözőbe vette. Rászólhattam, ahányszor csak akartam, tojt rám, felém se nézett. Így nyilván lejöttem a rekortánról, és próbáltam megfogni. Legalább öt percet szórakoztunk: ő rohant, mint akit puskából lőttek ki (szerencsétlen macskát nagyon sajnáltam...), én meg kiabáltam, hogy azonnal jöjjön oda hozzám. A kis lüke annyira belelovalta magát az üldözésbe, hogy még egy fára (!) is felmászott a cica után. Odaálltam a fa alá, kb. vele egy magasságban volt a fejem (egy ilyen fura kis fa volt, alacsony, és ferdén nőtt), és mondtam neki, hogy azonnal másszon le. Rám nézett ugyan, de nem nagyon érdekeltem, kereste, hogyan mászhatna tovább. Ekkor némileg az orrára koppintottam, amitől azonnal értette a feladatot, és lepattant. Igen ám, de még mindig nem állt le. Körbeloholta a parkot vagy kétszer, aztán megint felmászott a fára, majd leugrott, és tett még két kört. Végül elkövette azt a hibát, hogy elrohant mellettem, én meg megfogtam, ráraktam a pórázt, és megmondtam neki, hogy ezt velem nem fogja csinálni, most jó darabig végig pórázon fut, és ha majd egyszer leveszem róla a pórázt, és megint nem fogad szót, akkor orrba vágom. Nem tudom, mennyire értette meg, vagy mennyire érdekelte, de pórázon vezetve a táv végéig rendesen viselkedett, nem volt vele több gond. El is fáradt, bár gondolom, hogy nem az 5,3 km-től, hanem attól az öt perc villámközlekedéstől, amit ott a parkban előadott. Nagyon tud futni, nem is érdemes elindulni utána, esélytelen, pláne, mert úgy cikázik, hogy szemmel is nehéz követni, hát még mozgásban. Egyébként az öt perc szórakozás levonásával pont olyan rosszat futottam, mint az elmúlt két alkalommal, nem tudom, mi a fene van velem. Már arra is gondoltam, hogy nem álmosan kéne menni, hátha az is akadályoz. Az is lehet, hogy minden nap kéne menni, és akkor előbb jutnék bármire is.
Este elmentünk a Margitszigetre Tomival, és jött Marci is. Megint kibírta hányás nélkül, sőt hazafelé még egy kicsit bóbiskolt is. Tomi görkorizott, én meg a kutyával futottam. Amíg pórázon volt, normálisan viselkedett, kivéve az első 1-2 km-en azokat az akciókat, amikor hirtelen leült, engem meg visszarántott a póráz. De úgy tűnik, el tudja fogadni, hogy futás közben nem szaglászhat annyit, mint séta közben, és más kutyákkal sem lehet játszani. A vége felé már egészen belejött, értette, mi a lényeg, és talán még élvezte is. A baj akkor történt, amikor levettem a pórázt a strandnál, mondván, itt nem jön autó, nem tud eltűnni a szemem elől, szaladgáljon kicsit. Aha. Szaladgált is, abban nem volt hiba. Olyan tempóban közlekedett, mint egy Ferrari, és a strand végénél azonnal befordult a parkba. Amikor odaértem, és szóltam neki, elindult felém, de aztán meglátott egy kismacskát, és üldözőbe vette. Rászólhattam, ahányszor csak akartam, tojt rám, felém se nézett. Így nyilván lejöttem a rekortánról, és próbáltam megfogni. Legalább öt percet szórakoztunk: ő rohant, mint akit puskából lőttek ki (szerencsétlen macskát nagyon sajnáltam...), én meg kiabáltam, hogy azonnal jöjjön oda hozzám. A kis lüke annyira belelovalta magát az üldözésbe, hogy még egy fára (!) is felmászott a cica után. Odaálltam a fa alá, kb. vele egy magasságban volt a fejem (egy ilyen fura kis fa volt, alacsony, és ferdén nőtt), és mondtam neki, hogy azonnal másszon le. Rám nézett ugyan, de nem nagyon érdekeltem, kereste, hogyan mászhatna tovább. Ekkor némileg az orrára koppintottam, amitől azonnal értette a feladatot, és lepattant. Igen ám, de még mindig nem állt le. Körbeloholta a parkot vagy kétszer, aztán megint felmászott a fára, majd leugrott, és tett még két kört. Végül elkövette azt a hibát, hogy elrohant mellettem, én meg megfogtam, ráraktam a pórázt, és megmondtam neki, hogy ezt velem nem fogja csinálni, most jó darabig végig pórázon fut, és ha majd egyszer leveszem róla a pórázt, és megint nem fogad szót, akkor orrba vágom. Nem tudom, mennyire értette meg, vagy mennyire érdekelte, de pórázon vezetve a táv végéig rendesen viselkedett, nem volt vele több gond. El is fáradt, bár gondolom, hogy nem az 5,3 km-től, hanem attól az öt perc villámközlekedéstől, amit ott a parkban előadott. Nagyon tud futni, nem is érdemes elindulni utána, esélytelen, pláne, mert úgy cikázik, hogy szemmel is nehéz követni, hát még mozgásban. Egyébként az öt perc szórakozás levonásával pont olyan rosszat futottam, mint az elmúlt két alkalommal, nem tudom, mi a fene van velem. Már arra is gondoltam, hogy nem álmosan kéne menni, hátha az is akadályoz. Az is lehet, hogy minden nap kéne menni, és akkor előbb jutnék bármire is.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése