127 óra
Rékával néztük meg tegnap, mielőtt pizzázni indultunk volna Tomiékhoz. Nem semmi film.
Igaz történet alapján készült a film, konkrétan Aron Ralston könyvének és kamerájának felhasználásával. A főszereplő maga Aron (James Franco), aki egyedül él, nem igazán tartja a kapcsolatot senkivel, viszont szeret “őrültködni”: hétvégenként eljár kanyonokat felfedezni, minden kis résbe bemászik, minden helyet ismer, mindent imád. Ez a történet is így kezdődik: péntek este elmegy a kanyonhoz, szombat reggel biciklire pattan, majd X mérföld letekerése után gyalogosan indul tovább, túrázik egyet. Minden jól is megy, amíg egy kis résbe ereszkedéskor rá nem zuhan egy hatalmas szikla – beszorul a keze a szikla és a sziklafal közé, és esélye sincs kiszabadulni. Innentől számítva 127 órát tölt a hasadékban.
Önmagában ez a 127 óra annyira nem lenne érdekes, mert többnyire nem csinál semmit, csak néz maga elé, de az elején lelkesen próbál menekülni, később végiggondolja az élete szép és kevésbé szép pillanatait. Amikor még vasárnap rájön, hogy legkorábban szerda délben kezdi keresni a rendőrség eltűnt személyként, eléggé megijed, mert számításai szerint addigra ő már halott. Amikor pedig azt is felismeri, hogy egy lélek sem tudja, hová ment túrázni, önostorozásba kezd, aminek egyébként egy nagyon szórakoztató egyszemélyes talk show a vége, ez volt a kedvenc jelenetem az egész filmben, ezzel indul a trailer. Egy kemény jelenet van az egészben, amikor Aron amputálja a saját karját. De ez sem viselt meg annyira, mint vártam volna, mégpedig azért, mert azzal voltam elfoglalva, mekkora ötlet az, ahogy nekilát, milyen jól kitalálta, mennyire túl akarja élni.
Ez egyébként a legérdekesebb a filmben, az élni akarás. Én nem kétlem, hogy a magam részéről ott haltam volna meg. Valószínűleg nem lenne elég erős az akaraterőm ahhoz, hogy levágjam a saját kezem. Meg persze az is megdöbbentett, milyen fura emberek vannak: tudja, hogy őrültködni fog, mégsem mondja meg senkinek, merre indul, ami hatalmas felelőtlenség. Azt sem értettem pontosan, miért nincs nála mobil, hiszen mindez 2003-ban történt, és legalább abból a célból elvihette volna, hogy segítséget tudjon hívni, ha történik valami. Egészen hihetetlen számomra, hogy nem jutott eszébe, történhet vele baj. A másik, amit durvának találok, hogy egy ilyen eset után fél kézzel is őrültködik tovább (bár mindig szól valakinek, hogy hova megy). Nekem a legnagyobb extrém sport hasonló előzmények után a tévézés lehetne. De nem vagyunk egyformák.
Szerintem érdemes megnézni, jó lett a film, és nagyon jó benne ez a James Franco.
Igaz történet alapján készült a film, konkrétan Aron Ralston könyvének és kamerájának felhasználásával. A főszereplő maga Aron (James Franco), aki egyedül él, nem igazán tartja a kapcsolatot senkivel, viszont szeret “őrültködni”: hétvégenként eljár kanyonokat felfedezni, minden kis résbe bemászik, minden helyet ismer, mindent imád. Ez a történet is így kezdődik: péntek este elmegy a kanyonhoz, szombat reggel biciklire pattan, majd X mérföld letekerése után gyalogosan indul tovább, túrázik egyet. Minden jól is megy, amíg egy kis résbe ereszkedéskor rá nem zuhan egy hatalmas szikla – beszorul a keze a szikla és a sziklafal közé, és esélye sincs kiszabadulni. Innentől számítva 127 órát tölt a hasadékban.
Önmagában ez a 127 óra annyira nem lenne érdekes, mert többnyire nem csinál semmit, csak néz maga elé, de az elején lelkesen próbál menekülni, később végiggondolja az élete szép és kevésbé szép pillanatait. Amikor még vasárnap rájön, hogy legkorábban szerda délben kezdi keresni a rendőrség eltűnt személyként, eléggé megijed, mert számításai szerint addigra ő már halott. Amikor pedig azt is felismeri, hogy egy lélek sem tudja, hová ment túrázni, önostorozásba kezd, aminek egyébként egy nagyon szórakoztató egyszemélyes talk show a vége, ez volt a kedvenc jelenetem az egész filmben, ezzel indul a trailer. Egy kemény jelenet van az egészben, amikor Aron amputálja a saját karját. De ez sem viselt meg annyira, mint vártam volna, mégpedig azért, mert azzal voltam elfoglalva, mekkora ötlet az, ahogy nekilát, milyen jól kitalálta, mennyire túl akarja élni.
Ez egyébként a legérdekesebb a filmben, az élni akarás. Én nem kétlem, hogy a magam részéről ott haltam volna meg. Valószínűleg nem lenne elég erős az akaraterőm ahhoz, hogy levágjam a saját kezem. Meg persze az is megdöbbentett, milyen fura emberek vannak: tudja, hogy őrültködni fog, mégsem mondja meg senkinek, merre indul, ami hatalmas felelőtlenség. Azt sem értettem pontosan, miért nincs nála mobil, hiszen mindez 2003-ban történt, és legalább abból a célból elvihette volna, hogy segítséget tudjon hívni, ha történik valami. Egészen hihetetlen számomra, hogy nem jutott eszébe, történhet vele baj. A másik, amit durvának találok, hogy egy ilyen eset után fél kézzel is őrültködik tovább (bár mindig szól valakinek, hogy hova megy). Nekem a legnagyobb extrém sport hasonló előzmények után a tévézés lehetne. De nem vagyunk egyformák.
Szerintem érdemes megnézni, jó lett a film, és nagyon jó benne ez a James Franco.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése