Kirándulás
Fél 11 és 3 között történt. Nagykovácsiból felsétáltunk a Csergezán-kilátóhoz, majd lesétáltunk a Tárnai pihenőhelyig, végül visszatértünk Nagykovácsiba. Röviden. A táv nagyobb részén nyakig érő sár, amivel nem is az a baj, hogy koszos, hanem az, hogy csúszik. Az erdő viszont szép ősszel, a két kilátóból nagyon szép kilátás nyílt, és a kutya a kirándulás nagyobbik részében a saját lábán jött, el is fáradt, ahogy kell. A kisebbik részben élesben teszteltük a hátizsákot, miszerint:
Az emberek többségét meghökkentette a látvány, de legjobban egy fekete labrador csodálkozott. Ő felhúzott füllel, elkerekedett szemmel követte a tekintetével Lizát perceken keresztül, és látszott rajta, hogy nem igazán tudja befogadni ezt az infót. Liza nem élvezte ugyan ezt a fajta utazást, de elfogadta, hogy ez van, és csak keveset mocorgott, ami jobb is, mert egy-egy felállás-leülés kombónál mindig attól tartottam, hogy bedőlünk a legközelebbi bokorba. A táska jól vizsgázott, igazából csak az vele a bajom, hogy nagyon húzza a vállamat. (Egyébként sokkol, hogy rólam hátulról is csak hülye képet lehet készíteni. Hihetetlen.) A kirándulás után Blankát elvittük a következő program helyszínére, magunkat meg anyuékhoz.
Még ott voltak Katáék, illetve ők pont nem, de a két gyerek igen. A nap mondása Bencéé. Odajött hozzám, hogy “Vegyél fel!”, úgyhogy felvettem, és sétálgattunk kicsit, közben megkérdeztem egy-két dologról, hogy az szerinte mi. Rámutattam egy tükör keretére festett angyalra.
- És ez mi?
Bence gondolkodott egy pár másodpercet, majd rávágta:
- Züm-züm.
:) Tulajdonképpen igaza is lehetne. Aranyos volt ezen kívül a “Maradjunk még egy kicsit!” kezdetű beszélgetéssel egybekötött alkudozás, de azt nem velem folytatta, és idézni sem tudnám, de tipikus aranyos kisgyerekes mondások voltak benne.
Erről aputól szereztem tudomást, és teljesen kiakasztott. Amit egy vulkánkitörés meg kb. kétezer év nem tett tönkre, azt majd elpusztítja az ember. Annyira dühítő ez a hanyagság… És mekkora szerencse, hogy még nyáron voltunk Pompejiben, és láttuk ezt az épületet.
Annyira, de annyira fáradt vagyok, hogy arra nincsenek is szavak.
Az emberek többségét meghökkentette a látvány, de legjobban egy fekete labrador csodálkozott. Ő felhúzott füllel, elkerekedett szemmel követte a tekintetével Lizát perceken keresztül, és látszott rajta, hogy nem igazán tudja befogadni ezt az infót. Liza nem élvezte ugyan ezt a fajta utazást, de elfogadta, hogy ez van, és csak keveset mocorgott, ami jobb is, mert egy-egy felállás-leülés kombónál mindig attól tartottam, hogy bedőlünk a legközelebbi bokorba. A táska jól vizsgázott, igazából csak az vele a bajom, hogy nagyon húzza a vállamat. (Egyébként sokkol, hogy rólam hátulról is csak hülye képet lehet készíteni. Hihetetlen.) A kirándulás után Blankát elvittük a következő program helyszínére, magunkat meg anyuékhoz.
Még ott voltak Katáék, illetve ők pont nem, de a két gyerek igen. A nap mondása Bencéé. Odajött hozzám, hogy “Vegyél fel!”, úgyhogy felvettem, és sétálgattunk kicsit, közben megkérdeztem egy-két dologról, hogy az szerinte mi. Rámutattam egy tükör keretére festett angyalra.
- És ez mi?
Bence gondolkodott egy pár másodpercet, majd rávágta:
- Züm-züm.
:) Tulajdonképpen igaza is lehetne. Aranyos volt ezen kívül a “Maradjunk még egy kicsit!” kezdetű beszélgetéssel egybekötött alkudozás, de azt nem velem folytatta, és idézni sem tudnám, de tipikus aranyos kisgyerekes mondások voltak benne.
Erről aputól szereztem tudomást, és teljesen kiakasztott. Amit egy vulkánkitörés meg kb. kétezer év nem tett tönkre, azt majd elpusztítja az ember. Annyira dühítő ez a hanyagság… És mekkora szerencse, hogy még nyáron voltunk Pompejiben, és láttuk ezt az épületet.
Annyira, de annyira fáradt vagyok, hogy arra nincsenek is szavak.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése