Lizáról
Amióta az eszemet tudtam, mindig ebben a lakásban laktunk. Amióta az eszemet tudtam, mindig akartam kutyát. A szüleim viszont nem engedték, hogy legyen, azt mondták, kutyát nem lehet tartani a harmadikon, de ha egyszer kertes házba kerülünk, akkor lehet szó egy kutyáról.
Aztán kertes házba költöztünk. Nem emlékszem, pontosan mikor, de azt hiszem, vagy tavasz végén, vagy ősz elején, mert biztos, hogy jó idő volt, és az is biztos, hogy egyik pénteken még innen mentem suliba, a következő hétfőn meg már Erzsébetről. Ujjongtam, hogy végre lehet kutyám. A szüleim viszont nem határozták el magukat, húzták az időt. Minden egyes szombaton, amikor hazajöttek a piacról, apu elújságolta, hogy aranyos kiskutyákat árultak a piacon. Nekem nagyon rosszulesett, de nyeltem az elkeseredést. Egyik szombaton aztán megkérdeztem, miért nem vettek akkor kiskutyát, ha olyan aranyos volt. Apu azt felelte, azért, mert nálunk nincs gyerek, aki kutyát szeretne. Anyu ugyan rászólt, hogy ne csinálja már, de nem tudott segíteni a dolgon: berohantam a szobámba, bevágtam magam mögött az ajtót, és ordítva bőgtem, hogy én nagyon szeretnék egy kiskutyát. Nem kaptam ezután sem. (Nyilván nem könnyű meghozni ezt a döntést, ha az embernek még nem volt kutyája, csak legfeljebb az apukájánál, akinek saját udvara volt, nem úgy, mint nekünk, akiknek meg még két családdal közös. Szóval nem hibáztatom őket, amiért nem tudták rászánni magukat.)
Végül Liza döntötte el a kérdést. 1995. december 25-én, amikor én éppen 8 éves, 8 hónapos és 9 napos voltam (ez érdekes...), megjelent a kapunk előtt, és bejelentette, hogy ő innentől kezdve nálunk lakik. Nem kérdezte, nem volt benne semmi bizonytalanság. Megpróbált beugrani a tőlünk éppen távozó rokon autójába, és amikor onnan kirakták, nemes egyszerűséggel ránk vigyorgott, majd bevonult a kertbe, onnan pedig fel a lépcsőn, be a lakásunkba. Persze akkor még Fifinek hívták, mert kellett neki valami név, amin szólítani lehet addig a pár napig is, amit nálunk tölt, mielőtt megkerül a gazdája. Mivel enyém lett a nemes feladat, hogy elnevezzem, egy nyolcéves minden bölcsességét latba vetve a Fifi nevet sikerült kiötlenem. Aztán egy szökéssel és egy megkerüléssel később valóban meglett az eredeti gazdi, aki nem kérte őt vissza, amikor megtudta, hogy gyerek van az új háznál. Ez nagyon kedves volt tőle. Még azt is elárulta, hogy a kutyát valójában Lizának hívják. Kipróbáltuk, hallgatott rá. Még legalább 6-7 évig mindkét nevét tudta, mindkettőre figyelt, bár a Fifit csak néha használtam, kíváncsiságból, ismeri-e még. Már nem ismeri, már végleg Liza.
14 évvel, 8 hónappal és 10 nappal azután, hogy minket választott gazdáinak, még mindig velünk van. (Remélem, ez még jó darabig így lesz.) A dologban az a vicces, hogy éppen abban a lakásban van velünk, ahol nekem nem lehetett kutyám, mert emeleten nem lehet kutyát tartani. Ő meg bebizonyította, hogy igenis lehet.
Aztán kertes házba költöztünk. Nem emlékszem, pontosan mikor, de azt hiszem, vagy tavasz végén, vagy ősz elején, mert biztos, hogy jó idő volt, és az is biztos, hogy egyik pénteken még innen mentem suliba, a következő hétfőn meg már Erzsébetről. Ujjongtam, hogy végre lehet kutyám. A szüleim viszont nem határozták el magukat, húzták az időt. Minden egyes szombaton, amikor hazajöttek a piacról, apu elújságolta, hogy aranyos kiskutyákat árultak a piacon. Nekem nagyon rosszulesett, de nyeltem az elkeseredést. Egyik szombaton aztán megkérdeztem, miért nem vettek akkor kiskutyát, ha olyan aranyos volt. Apu azt felelte, azért, mert nálunk nincs gyerek, aki kutyát szeretne. Anyu ugyan rászólt, hogy ne csinálja már, de nem tudott segíteni a dolgon: berohantam a szobámba, bevágtam magam mögött az ajtót, és ordítva bőgtem, hogy én nagyon szeretnék egy kiskutyát. Nem kaptam ezután sem. (Nyilván nem könnyű meghozni ezt a döntést, ha az embernek még nem volt kutyája, csak legfeljebb az apukájánál, akinek saját udvara volt, nem úgy, mint nekünk, akiknek meg még két családdal közös. Szóval nem hibáztatom őket, amiért nem tudták rászánni magukat.)
Végül Liza döntötte el a kérdést. 1995. december 25-én, amikor én éppen 8 éves, 8 hónapos és 9 napos voltam (ez érdekes...), megjelent a kapunk előtt, és bejelentette, hogy ő innentől kezdve nálunk lakik. Nem kérdezte, nem volt benne semmi bizonytalanság. Megpróbált beugrani a tőlünk éppen távozó rokon autójába, és amikor onnan kirakták, nemes egyszerűséggel ránk vigyorgott, majd bevonult a kertbe, onnan pedig fel a lépcsőn, be a lakásunkba. Persze akkor még Fifinek hívták, mert kellett neki valami név, amin szólítani lehet addig a pár napig is, amit nálunk tölt, mielőtt megkerül a gazdája. Mivel enyém lett a nemes feladat, hogy elnevezzem, egy nyolcéves minden bölcsességét latba vetve a Fifi nevet sikerült kiötlenem. Aztán egy szökéssel és egy megkerüléssel később valóban meglett az eredeti gazdi, aki nem kérte őt vissza, amikor megtudta, hogy gyerek van az új háznál. Ez nagyon kedves volt tőle. Még azt is elárulta, hogy a kutyát valójában Lizának hívják. Kipróbáltuk, hallgatott rá. Még legalább 6-7 évig mindkét nevét tudta, mindkettőre figyelt, bár a Fifit csak néha használtam, kíváncsiságból, ismeri-e még. Már nem ismeri, már végleg Liza.
14 évvel, 8 hónappal és 10 nappal azután, hogy minket választott gazdáinak, még mindig velünk van. (Remélem, ez még jó darabig így lesz.) A dologban az a vicces, hogy éppen abban a lakásban van velünk, ahol nekem nem lehetett kutyám, mert emeleten nem lehet kutyát tartani. Ő meg bebizonyította, hogy igenis lehet.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése