Lipót 2010
1. nap
Szombat reggel elvittük Lizát orvoshoz, hogy levágják végre a körmét, és írjanak neki úgy gyógyszert. Nyitásra mentünk, másfél órát ültünk. Ez idő alatt jött az utcánkból egy lány a macskájával, és a rendelő nyilvánossága előtt sírta el magát, hogy az ő cicájának szerinte valami baja van – nagyon ellenszenves volt. Jött egy anyuka is a kisfiával meg egy 7 hetes kiskutyával, és olyan egyszerű volt szegény, mint a faék, ilyen tipikus Barbie baba. Jött egy idős bácsi egy idős kutyával, aki szerintem a fél szemére vak volt már. Jött egy fiatal pár egy spániellel – elaltatni. A nő be sem jött, kint sírt az udvaron, a férfi vitte be a kutyust. Elég sokáig volt bent, és aztán sírva jött ki, hát én sem voltam messze a sírástól, nagyon rossz lehet ez :( Az orvost nem rázta meg különösebben, legalábbis nem mutatta, de az asszisztenslány eléggé befordult tőle (mi voltunk a kutyus után a következők).
Az orvos után elvittük Lizát a friss manikűrjével anyuékhoz, hogy ő is nyaraljon egy jót hétvégén. Mivel még elmentünk ide-oda vásárolni, csak 3-ra értünk le Mosonmagyaróvárra, hogy átvegyük a kulcsot. Majdnem 7-ig ott voltunk és beszélgettünk, kaptunk palacsintát is. Valamikor 8 körül értünk ki Lipótra.
Éppen bevonszoltam a bőröndöt, és visszafelé tartottam az udvarra, hogy megnézzem, van-e még valami, amit be kell vinni, amikor a kapun át beköszönt egy német család. Mint kiderült, hatan voltak (két szülő négy gyerekkel, legidősebb kb. 18, legfiatalabb kb. 7 éves), és a neten foglaltak szállást – csakhogy nem kaptak se címet, se egy nevet, egyszerűen hozzájuk vágtak egy kódszámot, hogy az a szállásuk. Rosszul gondolták, hogy a faluban majd a kód alapján megmondják nekik, hol a ház, ugyanis a faluban csak hülyén néztek rájuk, többnyire még a nyaralót kiadó cégről sem hallottak, nem még a kódról. Vagy két órán át barangoltunk velük Lipóton, Tomi telefonált is egyet egy nyaralónál, hogy várnak-e oda egy német családot, de nem vártak. Az elején még vcicces volt a dolog, de azért 10 után már kezdték marhára elveszíteni a humorérzéküket ők is – azért a négy gyereknek nem árt aludni, meg esetleg egy vacsora sem jött volna rosszul nekik, ilyenek. Hozzánk nem jöhettek aludni, mert hagyján, hogy a háziak nem tudtak róla, így nem is engedték meg, de nem is tudtunk volna hova tenni plusz 6 embert. A végén odajött hozzánk egy pasi Bundepolizei jelvényes mellényben, hulla részeg volt, és nekiállt hablatyolni, hogy ez a román maffia műve, nem szabad a neten foglalni, viszont tiszta szerencse, hogy neki pont van egy nyaralója, nem baj, hogy már kifizették a nyaralást, majd nála laknak egy hétig. A szülők már mondták, hogy oké, legyen, ez a borzasztó ellenszenves pasi meg elbiciklizett, hogy 5 perc múlva visszajön. Mi ekkor megmondtuk a családnak, hogy mi nem állnánk le ezzel a pasival, nem tűnik megbízhatónak, biztos, hogy nem jó szándékú, aludjanak inkább a Fehér Hattyúban, esetleg abban a nyaralóban, aminek a tulajdonosát felhívta Tomi, aztán reggel már tudják hívni a kontaktszemélyt, és megtalálják a nyaralójukat. Végül így tettek. Nagyon hálásak voltak, hogy másztunk velük meg tolmácsoltunk egész este, nagyon akartak adni valamit, így végül megadták a címüket és a telefonszámukat, hogy ha Németországban járunk, szívesen látnának, van szép házuk, náluk is alhatunk, és tényleg, és komolyan. Nagyon szimpatikus kis család volt, reméljük, nem vágták át őket az egy éjszakával, és reggel meglett az a ház.
Mi aztán megnéztük a Szakíts, ha bírsz című filmet, ami nálunk standing joke egy ideje egy bizonyos történet miatt. Szerintem jó film, tetszett, nagyon röhögtem az egymás szívatásán, és tetszett, hogy a végén nem az van, amit egy amerikai filmtől várna az ember – igaz, Tomi értelmezésében pont az van.
2. nap
Már 9 előtt felébredtünk, amikor a szomszédhoz meghozták a játszóteret teherautón. A délelőtt szüttyügéssel telt, reggeliztünk, bámultunk ki a fejünkből, aztán dél körül kimentünk a strandra, ami a házikótól kb. 300 méterre található. A belépő igen-igen drága, viszont van sok medence, árnyékos placcok, színpad műsorokkal, rengeteg csúszda. Csúszni nem mertem, miután kb. 8 éve egyszer a Palatinuson a csúszda kiszakította a fürdőruhámat, és én azóta is attól félek, hogy ez megismétlődik. Tomi kétszer volt vízben, én négyszer, minden alkalommal viszonylag sok időt, mondjuk fél órákat, ki akartam használni az alkalmat. 30 hosszt nem bírtam úszni az úszómedencében, mondjuk nem is voltak adottak a feltételek, hatalmas tömeg volt. Tomi többnyire aludt az árnyékban naptejjel vastagon lekenve, ettől függetlenül sokkal jobban leégett, mint én, aki bekenetlenül üldögéltem a vízben – az élet igazságtalan. A tavalyi körbe-körbe visz a víz medencében idén hullámzás van minden félórában. Nem olyan menő, mint a Palatinuson, de azért tök jó. Enni végül nem tudtunk, mert akkora sort kellett volna végigvárni, hogy úgy döntöttünk, kibírjuk vacsoráig. Azért egy méregdrága kólát meg egy nem olcsó fagyit így is sikerült szerezni, valamint megtekintettük mindenféle győri és mosonmagyaróvári tánciskolák növendékeinek produkcióit. Az kicsit gázul hangzott, mikor felkonferálták őket, hogy a területi versenyen Győrben 17. helyezést értek el, az országos versenyen Szegeden pedig ők lettek a 29.-ek. Nem jobb azt mondani, hogy országos versenyeken is részt vesznek? Na mindegy. A kicsik ügyesek voltak, aztán a nagy tinik nem tetszettek, őket nem is néztük végig. Végül 6 körül mentünk haza a strandról.
Otthon aludtunk 8-ig, majd elballagtunk a Fehér Hattyúba vacsorázni. A picérlány úgy indított, hogy megkérdeztem, mit takar a név, miszerint lyoni pulykamell, mire közölte, hogy fogalma sincs, de megkérdezi a séfet. Ettől kicsit leesett az állam, de mondtam, jó, kérdezze. Megkérdezte, mondta, fokhagyma van a tetején. Oké, akkor legyen lipóti aprópecsenye, ahhoz milyen köret illik. Erre mondta, hogy nem tudja, de megkérdezheti. Mondtam, jó, akkor legyen sült krumpli, az biztos illik hozzá. (Nem, nem illett, főtt krumplival kell ezt enni.) A levesünket két fodulóban hozta ki, mindkét alkalommal beleért két ujja. A történet végén a 8 elfogyasztott tételünkről kihozott egy 10 tételt tartalmazó számlát, de ezt csak utólag vettük észre, meg mondjuk kb. 350 Ft-ot buktunk ezen, de azért mégis. Tavaly minden este náluk ettünk, de az biztos, hogy jövőre másik étterem után nézünk, ha étterembe vágyunk, hiába vannak a háztól 200 m-re.
3. nap
Reggel fél 10 körül ébredtünk, elmentünk reggeliért a boltba, megreggeliztünk, aztán sétáltunk egyet a Duna partján, fényképeztünk is néhányat. Közepesen nagyot sétáltunk, majd aztán összeszedtük a holminkat, kitakarítottuk a házat, és elindultunk. Ásványráróra, a háziak másik telkére akkor értünk, amikor ők maguk is, 1 előtt pár perccel. Leszedték a leszedhető zöldséget-gyümölcsöt, kaptunk rengeteg paradicsomot, paprikát, patiszont, lestyánt, barackot, ringlót. Aztán 3/4 2 körül elindultunk haza, úgy volt, hogy előbb őket elbvisszük Mosonmagyaróvárra, és utána gurulunk tovább. Hát, gurultunk is Ásványrárótól a második faluig, mikor is két falu között a semmi közepén megállt az autó. Pont ott volt egy srác biciklin, aki hívott nekünk a következő faluból egy szerelőt. Kapott a kocsi új akkumulátort, ettől elértünk a műhelyig, ahol is kiderült, hogy azért nem működik a generátor (amit most javítottak 50 ezerért 3 hete), mert valami csatlakozó elégett. Ez most így hirtelen 30 ezerbe volt, és csak azt nem értem, vajon a másik szerelőnek ez az elégett izé hogyan nem tűnt fel. Mindegy persze, de azon érdemes elgondolkodni, kell-e ezzel az autóval vidékre utazgatni. Erősen úgy tűnik, nem kell.
Ezek után már fennakadás nélkül telt a hazaút, 6-ra itthon voltunk. Na jó, nem itthon, hanem anyuéknál. Kaptunk vacsorát, megnéztük, miket alkotott Gabi a hétvégi kimenőjén (tök jókat), összeszedtük Lizát, és akkor jöttünk haza.
Jó volt ez a három nap, bár sokkal kipihentebbnek nem érzem magam, mint induláskor voltam. Viszont jó levegőn voltunk, szép helyen, és strandoltunk egy egész napot.
Szombat reggel elvittük Lizát orvoshoz, hogy levágják végre a körmét, és írjanak neki úgy gyógyszert. Nyitásra mentünk, másfél órát ültünk. Ez idő alatt jött az utcánkból egy lány a macskájával, és a rendelő nyilvánossága előtt sírta el magát, hogy az ő cicájának szerinte valami baja van – nagyon ellenszenves volt. Jött egy anyuka is a kisfiával meg egy 7 hetes kiskutyával, és olyan egyszerű volt szegény, mint a faék, ilyen tipikus Barbie baba. Jött egy idős bácsi egy idős kutyával, aki szerintem a fél szemére vak volt már. Jött egy fiatal pár egy spániellel – elaltatni. A nő be sem jött, kint sírt az udvaron, a férfi vitte be a kutyust. Elég sokáig volt bent, és aztán sírva jött ki, hát én sem voltam messze a sírástól, nagyon rossz lehet ez :( Az orvost nem rázta meg különösebben, legalábbis nem mutatta, de az asszisztenslány eléggé befordult tőle (mi voltunk a kutyus után a következők).
Az orvos után elvittük Lizát a friss manikűrjével anyuékhoz, hogy ő is nyaraljon egy jót hétvégén. Mivel még elmentünk ide-oda vásárolni, csak 3-ra értünk le Mosonmagyaróvárra, hogy átvegyük a kulcsot. Majdnem 7-ig ott voltunk és beszélgettünk, kaptunk palacsintát is. Valamikor 8 körül értünk ki Lipótra.
Éppen bevonszoltam a bőröndöt, és visszafelé tartottam az udvarra, hogy megnézzem, van-e még valami, amit be kell vinni, amikor a kapun át beköszönt egy német család. Mint kiderült, hatan voltak (két szülő négy gyerekkel, legidősebb kb. 18, legfiatalabb kb. 7 éves), és a neten foglaltak szállást – csakhogy nem kaptak se címet, se egy nevet, egyszerűen hozzájuk vágtak egy kódszámot, hogy az a szállásuk. Rosszul gondolták, hogy a faluban majd a kód alapján megmondják nekik, hol a ház, ugyanis a faluban csak hülyén néztek rájuk, többnyire még a nyaralót kiadó cégről sem hallottak, nem még a kódról. Vagy két órán át barangoltunk velük Lipóton, Tomi telefonált is egyet egy nyaralónál, hogy várnak-e oda egy német családot, de nem vártak. Az elején még vcicces volt a dolog, de azért 10 után már kezdték marhára elveszíteni a humorérzéküket ők is – azért a négy gyereknek nem árt aludni, meg esetleg egy vacsora sem jött volna rosszul nekik, ilyenek. Hozzánk nem jöhettek aludni, mert hagyján, hogy a háziak nem tudtak róla, így nem is engedték meg, de nem is tudtunk volna hova tenni plusz 6 embert. A végén odajött hozzánk egy pasi Bundepolizei jelvényes mellényben, hulla részeg volt, és nekiállt hablatyolni, hogy ez a román maffia műve, nem szabad a neten foglalni, viszont tiszta szerencse, hogy neki pont van egy nyaralója, nem baj, hogy már kifizették a nyaralást, majd nála laknak egy hétig. A szülők már mondták, hogy oké, legyen, ez a borzasztó ellenszenves pasi meg elbiciklizett, hogy 5 perc múlva visszajön. Mi ekkor megmondtuk a családnak, hogy mi nem állnánk le ezzel a pasival, nem tűnik megbízhatónak, biztos, hogy nem jó szándékú, aludjanak inkább a Fehér Hattyúban, esetleg abban a nyaralóban, aminek a tulajdonosát felhívta Tomi, aztán reggel már tudják hívni a kontaktszemélyt, és megtalálják a nyaralójukat. Végül így tettek. Nagyon hálásak voltak, hogy másztunk velük meg tolmácsoltunk egész este, nagyon akartak adni valamit, így végül megadták a címüket és a telefonszámukat, hogy ha Németországban járunk, szívesen látnának, van szép házuk, náluk is alhatunk, és tényleg, és komolyan. Nagyon szimpatikus kis család volt, reméljük, nem vágták át őket az egy éjszakával, és reggel meglett az a ház.
Mi aztán megnéztük a Szakíts, ha bírsz című filmet, ami nálunk standing joke egy ideje egy bizonyos történet miatt. Szerintem jó film, tetszett, nagyon röhögtem az egymás szívatásán, és tetszett, hogy a végén nem az van, amit egy amerikai filmtől várna az ember – igaz, Tomi értelmezésében pont az van.
2. nap
Már 9 előtt felébredtünk, amikor a szomszédhoz meghozták a játszóteret teherautón. A délelőtt szüttyügéssel telt, reggeliztünk, bámultunk ki a fejünkből, aztán dél körül kimentünk a strandra, ami a házikótól kb. 300 méterre található. A belépő igen-igen drága, viszont van sok medence, árnyékos placcok, színpad műsorokkal, rengeteg csúszda. Csúszni nem mertem, miután kb. 8 éve egyszer a Palatinuson a csúszda kiszakította a fürdőruhámat, és én azóta is attól félek, hogy ez megismétlődik. Tomi kétszer volt vízben, én négyszer, minden alkalommal viszonylag sok időt, mondjuk fél órákat, ki akartam használni az alkalmat. 30 hosszt nem bírtam úszni az úszómedencében, mondjuk nem is voltak adottak a feltételek, hatalmas tömeg volt. Tomi többnyire aludt az árnyékban naptejjel vastagon lekenve, ettől függetlenül sokkal jobban leégett, mint én, aki bekenetlenül üldögéltem a vízben – az élet igazságtalan. A tavalyi körbe-körbe visz a víz medencében idén hullámzás van minden félórában. Nem olyan menő, mint a Palatinuson, de azért tök jó. Enni végül nem tudtunk, mert akkora sort kellett volna végigvárni, hogy úgy döntöttünk, kibírjuk vacsoráig. Azért egy méregdrága kólát meg egy nem olcsó fagyit így is sikerült szerezni, valamint megtekintettük mindenféle győri és mosonmagyaróvári tánciskolák növendékeinek produkcióit. Az kicsit gázul hangzott, mikor felkonferálták őket, hogy a területi versenyen Győrben 17. helyezést értek el, az országos versenyen Szegeden pedig ők lettek a 29.-ek. Nem jobb azt mondani, hogy országos versenyeken is részt vesznek? Na mindegy. A kicsik ügyesek voltak, aztán a nagy tinik nem tetszettek, őket nem is néztük végig. Végül 6 körül mentünk haza a strandról.
Otthon aludtunk 8-ig, majd elballagtunk a Fehér Hattyúba vacsorázni. A picérlány úgy indított, hogy megkérdeztem, mit takar a név, miszerint lyoni pulykamell, mire közölte, hogy fogalma sincs, de megkérdezi a séfet. Ettől kicsit leesett az állam, de mondtam, jó, kérdezze. Megkérdezte, mondta, fokhagyma van a tetején. Oké, akkor legyen lipóti aprópecsenye, ahhoz milyen köret illik. Erre mondta, hogy nem tudja, de megkérdezheti. Mondtam, jó, akkor legyen sült krumpli, az biztos illik hozzá. (Nem, nem illett, főtt krumplival kell ezt enni.) A levesünket két fodulóban hozta ki, mindkét alkalommal beleért két ujja. A történet végén a 8 elfogyasztott tételünkről kihozott egy 10 tételt tartalmazó számlát, de ezt csak utólag vettük észre, meg mondjuk kb. 350 Ft-ot buktunk ezen, de azért mégis. Tavaly minden este náluk ettünk, de az biztos, hogy jövőre másik étterem után nézünk, ha étterembe vágyunk, hiába vannak a háztól 200 m-re.
3. nap
Reggel fél 10 körül ébredtünk, elmentünk reggeliért a boltba, megreggeliztünk, aztán sétáltunk egyet a Duna partján, fényképeztünk is néhányat. Közepesen nagyot sétáltunk, majd aztán összeszedtük a holminkat, kitakarítottuk a házat, és elindultunk. Ásványráróra, a háziak másik telkére akkor értünk, amikor ők maguk is, 1 előtt pár perccel. Leszedték a leszedhető zöldséget-gyümölcsöt, kaptunk rengeteg paradicsomot, paprikát, patiszont, lestyánt, barackot, ringlót. Aztán 3/4 2 körül elindultunk haza, úgy volt, hogy előbb őket elbvisszük Mosonmagyaróvárra, és utána gurulunk tovább. Hát, gurultunk is Ásványrárótól a második faluig, mikor is két falu között a semmi közepén megállt az autó. Pont ott volt egy srác biciklin, aki hívott nekünk a következő faluból egy szerelőt. Kapott a kocsi új akkumulátort, ettől elértünk a műhelyig, ahol is kiderült, hogy azért nem működik a generátor (amit most javítottak 50 ezerért 3 hete), mert valami csatlakozó elégett. Ez most így hirtelen 30 ezerbe volt, és csak azt nem értem, vajon a másik szerelőnek ez az elégett izé hogyan nem tűnt fel. Mindegy persze, de azon érdemes elgondolkodni, kell-e ezzel az autóval vidékre utazgatni. Erősen úgy tűnik, nem kell.
Ezek után már fennakadás nélkül telt a hazaút, 6-ra itthon voltunk. Na jó, nem itthon, hanem anyuéknál. Kaptunk vacsorát, megnéztük, miket alkotott Gabi a hétvégi kimenőjén (tök jókat), összeszedtük Lizát, és akkor jöttünk haza.
Jó volt ez a három nap, bár sokkal kipihentebbnek nem érzem magam, mint induláskor voltam. Viszont jó levegőn voltunk, szép helyen, és strandoltunk egy egész napot.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése