Nápoly, első nap
Az éjféli fekvés után 3-kor keltünk, 4-kor indultunk a reptérre, 6-kor felszállt a gép, majd fél 8 körül rendben le is szállt. Mivel csak azt tudtuk a város közlekedéséről, hogy nem nagyon könnyen érthető, úgy gondoltam, nem várunk egy olyan buszra, amire 1 euró 10 cent a jegy, de nem tudjuk, honnan indul, hanem eljövünk az Alibus nevezetű reptéri járattal, ami benn áll, és 3 euró rá a jegy. Első megállója különben is a Piazza Garibaldi, ahol laktunk. Hatalmas, óriási teret képzelj el, Budapesten ilyet nem látsz, szóval nagyon nem mindegy, melyik irányba indulsz ötletszerűen a bőröndöddel, bónuszként pedig fel van túrva több helyen, így abszolút nehézzé válik a tájékozódás. (Mint később azt tapasztaltuk, egész Nápolyt építési terület jelenleg, de lehet, hogy valójában mindig.) Nyilván rossz irányba indultunk, és miután a tér felét bebarangoltuk, kezdtem elveszettnek érezni magam, ezért mondtam Tominak, hogy bemegyek a rendőrségre, aminek az épülete előtt éppen tanácstalankodtunk, és egész egyszerűen megkérdezek egy rendőrt, merre van a Hotel Ideal. Így is lett. Két férfi volt bent, egyikük nem tudott angolul, ezért hívta a másikat, aki viszont még magyarul is beszél: huszonpár évvel ezelőtt Debrecenben volt magyar szakos egyetemista, és azt mondta, Ady a kedvenc magyar költője, valamint még azt is, hogy inkább angolul beszélgessünk, mert ő már elfelejtette a magyart, és onnantól angolul válaszolt, amikor folytatni próbáltam a magyar társalgást. Kár, mert valójában nagyon szépen beszélt ahhoz képest, hogy külföldiként tanulta meg a nyelvet, és gyaníthatólag huszonpár éve nem használta már. Megdöbbentett, mennyire segítőkészek: odaadtam a szállodafoglalásos emilemet nekik, megmutattam rajta a címet, hogy ezt keresem, mire a csak olaszul beszélő bácsi telefont ragadott, felhívta az emilben szintén megtalálható telefonszámot, és megkérdezte őket, a tér melyik részén vannak, majd útba igazított. Nagyon-nagyon pozitív élmény volt így olaszországi látogatásunk második percében.
Körbejártuk a teret, megállapítottam, hogy Garibaldi szobrát csak hátulról lehetne lefényképezni a túrások miatt, úgy meg fölösleges, valamint eléggé sokkolt, micsoda mocskot tartanak maguk körül a város lakói: nem túlzás azt mondani, hogy térdig járnak a szemétben. A másfél literes flakontól a chips zacskóján és az újságon át a használt pelenkáig mindent eldobálnak, pedig minden két sarok között találni legalább három szemetest. Nem volt könnyű megszokni ezt, mert Budapest ugyan elég koszos város, de Nápolynak nyomába sem ér. A szállodában nagyon kedvesen fogadott minket a délelőttös hölgy, mondta, hogy sajnos csak 12:30-tól lehet elfoglalni a szállást (ekkor úgy 8:15 volt), de a bőröndünket tegyük be nyugodtan a személyzeti öltözőbe. Be is tettük, majd elindultunk az első városnézésre. Teljesen véletlenül pont megtaláltuk a dómot, ami gyönyörű kívülről és belülről egyaránt.
Megnéztük magát a dómot meg a benne található két kis kápolnát, amelyek közül az egyik San Gennarónak, a város védőszentjének kápolnája, bár a vérét tartalmazó két fiolát én a magam részéről nem vettem észre, pedig kerestem. Ki volt írva, hogy a keresztelőkápolna is látogatható, ha fizetsz fejenként 1,5 eurót. Gondoltam, ez nem is összeg belépőnek, így aztán kifizettem, majd beléptünk. Tomi utána még két napig cikizett, hogy ha ilyenekre dobálok ki 3 eurókat, gyorsan elfogy a pénzünk. Való igaz, hogy egy keresztelőkápolnán sok látnivaló nincs: van egy keresztelőmedence, egy kereszt, a padlón egy tábla, aminek a feliratát ketten sem tudtuk elolvasni, valamint a mennyezeten freskók, illetve többnyire a freskók hűlt helye. Van kis tájékoztató tábla, amit aztán szórólap formájában mi is megkaptunk, amin bemutatják, melyik freskón mit látsz. A legröhejesebb valóban az, amikor mondja, hogy most X freskó mellett jobbra Krisztus megkeresztelését látod, odanézel, és akkor ott egy hatalmas folt, ahonnan lejött a vakolat, így ezt a freskót képzeld el inkább :) Én ezzel együtt örülök, hogy bementünk, Tomi feleslegesnek tartja, de mondom, 3 euróba nem haltunk bele.
Nagyon furcsa volt, hogy míg nálunk a legkisebb falusi templom előtt is van egy tér fával, virággal, miegyébbel, itt semmiféle tér nincs, csak egy kb. másfél méter széles járda, majd egy 3 méter széles úttest, még egy kb. egy méter széles járda, majd egy sor ház. Nem is tudtam olyan fényképet készíteni, amin az egész dóm látszana. Furcsa ez, de mint később tapasztaltuk, itt minden négyzetcentiméterre építenek valamit.
Tovább sétáltunk, és bejutottunk Nápoly szerintem legizgalmasabb részére. Olyan szűk sikátorokon sétáltunk, mint amilyen ez is:
Ezekez az utcákon, amilyenből pl. a piros pólós pasi jön ki éppen, nincs járda, de ha megnézed, mennyire van egymástól az egymással szemben álló két ház, nehezen hiszed el, hogy ide bármi is befér. Pedig itt ötvennel száguldanak az autók, mellettük hatvannal húznak el a robogók, és akkor ott sétálsz még te is. Kicsit félelmetes élmény.
Addig kószáltunk a sikátorokban, míg megtaláltuk az ókori görög városfal egy részletét (teledobálva szeméttel), a Porta Albát az antikváriumokkal (egyet sem néztünk meg, olasz nyelvű könyvet átlapoznom is felesleges sajnos), végül pedig a Piazza Dantét, amit III. Károly építtetett, kivételesen nem építették be később, és van rajta egy óriási Dante-szobor (tökig összefirkálva, a neve is alig kivehető a talapzaton). Ekkor már dél volt, és ha ránézünk a térképre, hogy a Piazza Garibaldi meg a Piazza Dante mennyire is van egymástól, valamint hozzávesszük, hogy három és fél óra alatt jutottunk egyik helyről a másikra, azonnal cáfolhatjuk az egyébként botrányosan fordított útikönyv állítását, miszerint a belvárosban nincsenek távolságok, ezért könnyen bejárható gyalog is. Aha, persze. Szóval délre Tomi elfáradt, miután 12 óra munkát követően 3 órát aludt, valamint halál szomjasak is voltunk, ezért azt mondta, menjünk vissza a szállodába. Marha gyorsan haladva egy óra alatt meg is érkeztünk, elfoglaltuk a szállást, és aludtunk mindketten négyig a csodálatos klímát varázsoló légkondi közreműködésével. A szobánk az udvarra nézett egyébként, így egész héten egy hangot nem hallottunk kívülről, tök jó volt. Ébredés után tervezgettük, hogyan jutunk el a Gambrinushoz a föld alatti túrára, aztán 6 körül elindultunk.
Mindjárt az első sarkon szembesültünk egy kisállatbolttal. Tragédia, így jellemezném röviden. Egy akkora kalitkában, ami miatt lelkiismeret-furdalásom volt, hogy Rozit abban tartom, egy rozellán kívül még négy nála nagyobb papagáj szorongott. Egy másik ugyanekkora kalitkában kb. húsz csíkos mókus ült egymás szájában. Egy viszonylag magas ketrecben, aminek az alapterülete akkora, mint Rozi mostani lakása, hat-tíz kismacskát, egy másik ugyanilyenben szintén hat-tíz kiskutyát észleltünk. A kutyák és a macskák nyakukig érő, csíkokra vágott újságpapírhalomban próbáltak közlekedni (az alom vagy legalább a homok nyilván drága…), és a kutyák előtt nem volt víz!!! Na most kint kb. 36 fok volt, bent meg légkondi hiányában ennél kicsit melegebb. Mindegyik kiskutya iszonyú állapotban volt, de különösen kettő ejtett kétségbe. Az egyik a ketrec hátuljában ült, a feje valami leírhatatlan módon hátrabicsaklott, a szeme csukva, elsőre azt hittem, már nem is él, de még lélegzett (ki tudja, még meddig). A másik a ketrec elejében pihegett, a nyelvét kidugta két vízszintesen futó rácsdarab között, a rácsra rácsukta a száját, és amikor lehajoltam hozzá, és megkérdeztem, nagyon szomjas-e (nem válaszolt, hehe), becsukta a szemét is. Állatokat ilyen körülmények között tartani kegyetlenség, kedvem lett volna megvenni az összes nyomorult kölyökkutyát, hogy valami esélyük azért legyen a túlélésre. Meg is beszéltük Tomival, hogy ha otthon történne ez, simán feljelentenénk a tulajt, és valószínűleg a boltját azért minimum elveszítené. A későbbiekben még többször elhaladtunk a bolt előtt, de többet nem mentünk be nézelődni, ez egyszer is sok volt.
Lementünk a tengerpartra, végigsétáltuk a kikötőket, megtaláltuk a szerintünk legnagyobb teret, ami a városban fellelhető, ez pedig a Piazza Plebiscito, rajta a királyi palotával és a San Francescóval (itt csak bokáig ér a szemét, viszont a szobrok itt is tisztességesen össze vannak firkálva).
A királyi palota, ma katonai irodák:
Ez meg a San Francesco a tér túloldalán:
Tomi ekkor már halál éhes volt, de végül nem vette meg a kebabot, amit először gondolt, mert sokallta érte a 4 eurót. Persze egy hét alatt ő is megtanulta, hogy nagyon nagy örömre ad okot, ha Nápolyban 4 euróért kaját talál.
A Plebiscito sarkán áll a Teatro San Carlo, a Galleria Umberto I, valamint a Gambrinus kávézó, amely 1860-ban nyílt meg, és olyan vendégei is voltak, már mint Oscar Wilde (akit Az önző óriás miatt örökkön örökké szeretni fogok). A kávéházról valami rejtélyes oknál fogva nem készült fénykép, de szerencsére járt már Nápolyban oylan ember is, akinek nálam több esze volt, szóval tudok mutatni képet:
A sarkon látható kis tömeg azért gyűlhetett ott össze, amiért aznap este mi is: innen indul a Napoli Sotteranea,vagyis a földalatti Nápoly elnevezésű túra. A túravezető este 9 előtt néhány perccel jött ki a Gambrinusból kezében egy jelzőtáblává alakított teniszütővel mosolygósan, jókedvűen, mindenkivel azonnal összehaverkodott, és csak úgy dőltek belőle a poénok. Azonnal nagyon szimpatikus lett, hiába nem értettük nagyjából egyetlen szavát se. 9-kor elvitt minket valami harmadik mellékutcába, ahová egyedül tutira nem találtunk volna oda, mert ott lehet lemenni a föld alá egy irgalmatlanul hosszú lépcsőn. Lent egy hatalmas teremben leültünk, miután kiperkáltuk a 10 eurót fejenként, és a bácsi fél órán át mesélt a földalatti barlangrendszer történetéről olaszul, merthogy a többi látogató abból a kb. 20 emberből mind olasz volt. Azért annyit mi is megértettünk, hogy tufából faragták a termek egy részét (másik részük már eleve is ott volt), és hogy a második világháború idején többezer ember számára óvóhelyként szolgált. Ezek után a bácsi körbevitt minket a járatokon, közben mindenki dőlt a röhögéstől, mert nonstop poénkodott, és olyan színészi alakítást nyújtott, hogy akármilyen díjat megérdemelne érte. Olyan szűk járatokba küldött be minket, ahol csak oldalazva lehetett haladni, akkor is a beszorulástól kellett tartania még a legvékonyabb résztvevőnek is, nagyon kalandos volt az egész. Érdemes volt rá elmenni. A végén kaptunk egy fénymásolt cikket a Washington Post egyik 1996-os számából, ami erről a programról szól, aztán egy verset, amit valaki erről a barlangrendszerről írt (még nem kértem meg a google fordítót, hogy kezdjen vele valamit, de arra is sor kerül), valamint egy névjegykártyát a honlapjuk címével, amely a következő: http://www.lanapolisotterranea.it/home_ing.htm, olvasgassátok bátran!
A program 9-től 3/4 11-ig tartott, gyalog mentünk utána haza. Én eléggé féltem, mert hát az ember csak hallja elutazás előtt hatszázszor, hogy Nápolyban meglopnak, kirabolnak, ki ne menj az utcára sötétedés után, pláne a Garibaldi pályaudvar környékén ne (ennek tőszomszédságában laktunk). Végül fél 12-kor mindenféle inzultus nélkül megérkeztünk a szállásra. A hét végére egyébként már el is múlt a félelmem, hogy kirabolnak, mert minden sarkon áll három rendőr a belvárosban, és amúgy sem láttunk még csak kísérletet sem lopásra. Megnyugtató , úgy tűnik, sikeresek a turisták kirablásának visszaszorítására tett kísérletek :)
Körbejártuk a teret, megállapítottam, hogy Garibaldi szobrát csak hátulról lehetne lefényképezni a túrások miatt, úgy meg fölösleges, valamint eléggé sokkolt, micsoda mocskot tartanak maguk körül a város lakói: nem túlzás azt mondani, hogy térdig járnak a szemétben. A másfél literes flakontól a chips zacskóján és az újságon át a használt pelenkáig mindent eldobálnak, pedig minden két sarok között találni legalább három szemetest. Nem volt könnyű megszokni ezt, mert Budapest ugyan elég koszos város, de Nápolynak nyomába sem ér. A szállodában nagyon kedvesen fogadott minket a délelőttös hölgy, mondta, hogy sajnos csak 12:30-tól lehet elfoglalni a szállást (ekkor úgy 8:15 volt), de a bőröndünket tegyük be nyugodtan a személyzeti öltözőbe. Be is tettük, majd elindultunk az első városnézésre. Teljesen véletlenül pont megtaláltuk a dómot, ami gyönyörű kívülről és belülről egyaránt.
Megnéztük magát a dómot meg a benne található két kis kápolnát, amelyek közül az egyik San Gennarónak, a város védőszentjének kápolnája, bár a vérét tartalmazó két fiolát én a magam részéről nem vettem észre, pedig kerestem. Ki volt írva, hogy a keresztelőkápolna is látogatható, ha fizetsz fejenként 1,5 eurót. Gondoltam, ez nem is összeg belépőnek, így aztán kifizettem, majd beléptünk. Tomi utána még két napig cikizett, hogy ha ilyenekre dobálok ki 3 eurókat, gyorsan elfogy a pénzünk. Való igaz, hogy egy keresztelőkápolnán sok látnivaló nincs: van egy keresztelőmedence, egy kereszt, a padlón egy tábla, aminek a feliratát ketten sem tudtuk elolvasni, valamint a mennyezeten freskók, illetve többnyire a freskók hűlt helye. Van kis tájékoztató tábla, amit aztán szórólap formájában mi is megkaptunk, amin bemutatják, melyik freskón mit látsz. A legröhejesebb valóban az, amikor mondja, hogy most X freskó mellett jobbra Krisztus megkeresztelését látod, odanézel, és akkor ott egy hatalmas folt, ahonnan lejött a vakolat, így ezt a freskót képzeld el inkább :) Én ezzel együtt örülök, hogy bementünk, Tomi feleslegesnek tartja, de mondom, 3 euróba nem haltunk bele.
Nagyon furcsa volt, hogy míg nálunk a legkisebb falusi templom előtt is van egy tér fával, virággal, miegyébbel, itt semmiféle tér nincs, csak egy kb. másfél méter széles járda, majd egy 3 méter széles úttest, még egy kb. egy méter széles járda, majd egy sor ház. Nem is tudtam olyan fényképet készíteni, amin az egész dóm látszana. Furcsa ez, de mint később tapasztaltuk, itt minden négyzetcentiméterre építenek valamit.
Tovább sétáltunk, és bejutottunk Nápoly szerintem legizgalmasabb részére. Olyan szűk sikátorokon sétáltunk, mint amilyen ez is:
Ezekez az utcákon, amilyenből pl. a piros pólós pasi jön ki éppen, nincs járda, de ha megnézed, mennyire van egymástól az egymással szemben álló két ház, nehezen hiszed el, hogy ide bármi is befér. Pedig itt ötvennel száguldanak az autók, mellettük hatvannal húznak el a robogók, és akkor ott sétálsz még te is. Kicsit félelmetes élmény.
Addig kószáltunk a sikátorokban, míg megtaláltuk az ókori görög városfal egy részletét (teledobálva szeméttel), a Porta Albát az antikváriumokkal (egyet sem néztünk meg, olasz nyelvű könyvet átlapoznom is felesleges sajnos), végül pedig a Piazza Dantét, amit III. Károly építtetett, kivételesen nem építették be később, és van rajta egy óriási Dante-szobor (tökig összefirkálva, a neve is alig kivehető a talapzaton). Ekkor már dél volt, és ha ránézünk a térképre, hogy a Piazza Garibaldi meg a Piazza Dante mennyire is van egymástól, valamint hozzávesszük, hogy három és fél óra alatt jutottunk egyik helyről a másikra, azonnal cáfolhatjuk az egyébként botrányosan fordított útikönyv állítását, miszerint a belvárosban nincsenek távolságok, ezért könnyen bejárható gyalog is. Aha, persze. Szóval délre Tomi elfáradt, miután 12 óra munkát követően 3 órát aludt, valamint halál szomjasak is voltunk, ezért azt mondta, menjünk vissza a szállodába. Marha gyorsan haladva egy óra alatt meg is érkeztünk, elfoglaltuk a szállást, és aludtunk mindketten négyig a csodálatos klímát varázsoló légkondi közreműködésével. A szobánk az udvarra nézett egyébként, így egész héten egy hangot nem hallottunk kívülről, tök jó volt. Ébredés után tervezgettük, hogyan jutunk el a Gambrinushoz a föld alatti túrára, aztán 6 körül elindultunk.
Mindjárt az első sarkon szembesültünk egy kisállatbolttal. Tragédia, így jellemezném röviden. Egy akkora kalitkában, ami miatt lelkiismeret-furdalásom volt, hogy Rozit abban tartom, egy rozellán kívül még négy nála nagyobb papagáj szorongott. Egy másik ugyanekkora kalitkában kb. húsz csíkos mókus ült egymás szájában. Egy viszonylag magas ketrecben, aminek az alapterülete akkora, mint Rozi mostani lakása, hat-tíz kismacskát, egy másik ugyanilyenben szintén hat-tíz kiskutyát észleltünk. A kutyák és a macskák nyakukig érő, csíkokra vágott újságpapírhalomban próbáltak közlekedni (az alom vagy legalább a homok nyilván drága…), és a kutyák előtt nem volt víz!!! Na most kint kb. 36 fok volt, bent meg légkondi hiányában ennél kicsit melegebb. Mindegyik kiskutya iszonyú állapotban volt, de különösen kettő ejtett kétségbe. Az egyik a ketrec hátuljában ült, a feje valami leírhatatlan módon hátrabicsaklott, a szeme csukva, elsőre azt hittem, már nem is él, de még lélegzett (ki tudja, még meddig). A másik a ketrec elejében pihegett, a nyelvét kidugta két vízszintesen futó rácsdarab között, a rácsra rácsukta a száját, és amikor lehajoltam hozzá, és megkérdeztem, nagyon szomjas-e (nem válaszolt, hehe), becsukta a szemét is. Állatokat ilyen körülmények között tartani kegyetlenség, kedvem lett volna megvenni az összes nyomorult kölyökkutyát, hogy valami esélyük azért legyen a túlélésre. Meg is beszéltük Tomival, hogy ha otthon történne ez, simán feljelentenénk a tulajt, és valószínűleg a boltját azért minimum elveszítené. A későbbiekben még többször elhaladtunk a bolt előtt, de többet nem mentünk be nézelődni, ez egyszer is sok volt.
Lementünk a tengerpartra, végigsétáltuk a kikötőket, megtaláltuk a szerintünk legnagyobb teret, ami a városban fellelhető, ez pedig a Piazza Plebiscito, rajta a királyi palotával és a San Francescóval (itt csak bokáig ér a szemét, viszont a szobrok itt is tisztességesen össze vannak firkálva).
A királyi palota, ma katonai irodák:
Ez meg a San Francesco a tér túloldalán:
Tomi ekkor már halál éhes volt, de végül nem vette meg a kebabot, amit először gondolt, mert sokallta érte a 4 eurót. Persze egy hét alatt ő is megtanulta, hogy nagyon nagy örömre ad okot, ha Nápolyban 4 euróért kaját talál.
A Plebiscito sarkán áll a Teatro San Carlo, a Galleria Umberto I, valamint a Gambrinus kávézó, amely 1860-ban nyílt meg, és olyan vendégei is voltak, már mint Oscar Wilde (akit Az önző óriás miatt örökkön örökké szeretni fogok). A kávéházról valami rejtélyes oknál fogva nem készült fénykép, de szerencsére járt már Nápolyban oylan ember is, akinek nálam több esze volt, szóval tudok mutatni képet:
A sarkon látható kis tömeg azért gyűlhetett ott össze, amiért aznap este mi is: innen indul a Napoli Sotteranea,vagyis a földalatti Nápoly elnevezésű túra. A túravezető este 9 előtt néhány perccel jött ki a Gambrinusból kezében egy jelzőtáblává alakított teniszütővel mosolygósan, jókedvűen, mindenkivel azonnal összehaverkodott, és csak úgy dőltek belőle a poénok. Azonnal nagyon szimpatikus lett, hiába nem értettük nagyjából egyetlen szavát se. 9-kor elvitt minket valami harmadik mellékutcába, ahová egyedül tutira nem találtunk volna oda, mert ott lehet lemenni a föld alá egy irgalmatlanul hosszú lépcsőn. Lent egy hatalmas teremben leültünk, miután kiperkáltuk a 10 eurót fejenként, és a bácsi fél órán át mesélt a földalatti barlangrendszer történetéről olaszul, merthogy a többi látogató abból a kb. 20 emberből mind olasz volt. Azért annyit mi is megértettünk, hogy tufából faragták a termek egy részét (másik részük már eleve is ott volt), és hogy a második világháború idején többezer ember számára óvóhelyként szolgált. Ezek után a bácsi körbevitt minket a járatokon, közben mindenki dőlt a röhögéstől, mert nonstop poénkodott, és olyan színészi alakítást nyújtott, hogy akármilyen díjat megérdemelne érte. Olyan szűk járatokba küldött be minket, ahol csak oldalazva lehetett haladni, akkor is a beszorulástól kellett tartania még a legvékonyabb résztvevőnek is, nagyon kalandos volt az egész. Érdemes volt rá elmenni. A végén kaptunk egy fénymásolt cikket a Washington Post egyik 1996-os számából, ami erről a programról szól, aztán egy verset, amit valaki erről a barlangrendszerről írt (még nem kértem meg a google fordítót, hogy kezdjen vele valamit, de arra is sor kerül), valamint egy névjegykártyát a honlapjuk címével, amely a következő: http://www.lanapolisotterranea.it/home_ing.htm, olvasgassátok bátran!
A program 9-től 3/4 11-ig tartott, gyalog mentünk utána haza. Én eléggé féltem, mert hát az ember csak hallja elutazás előtt hatszázszor, hogy Nápolyban meglopnak, kirabolnak, ki ne menj az utcára sötétedés után, pláne a Garibaldi pályaudvar környékén ne (ennek tőszomszédságában laktunk). Végül fél 12-kor mindenféle inzultus nélkül megérkeztünk a szállásra. A hét végére egyébként már el is múlt a félelmem, hogy kirabolnak, mert minden sarkon áll három rendőr a belvárosban, és amúgy sem láttunk még csak kísérletet sem lopásra. Megnyugtató , úgy tűnik, sikeresek a turisták kirablásának visszaszorítására tett kísérletek :)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése