Gárdony, Sport Beach
Tavaly óta a helyzet nem sokat változott, még mindig jó hely.
9-kor találkoztunk anyuékkal és Katáékkal a ház előtt, aztán két kocsival indultunk Gárdonyba. Szuperül haladtunk egészen az MO-ás felhajtóig, ahol is beállt a sávunk, és Martonvásár végéig gyalogtempóban haladtunk. Végül délre értünk a strandra. Tuti jó volt, amikor 10-re szerettünk volna ott lenni, hogy a legnagyobb hőség előtt már pancsolhassanak a kicsik. Amikor megérkeztünk, Kata Matyit kapta ki a gyerekülésből, mert szegénykém az utolsó száz méteren nagyon elkeseredett, én meg Bencét, aki odafőtt az ülésébe három óra alatt.
Meglepő módon találtunk árnyékot még délben is, úgyhogy gyorsan le is csaptunk rá. A pancsolásnak nem volt akkora sikere, mint vártuk. Bence csak Kata ölében volt hajlandó bemenni a Nagy Vízbe (ő hívja így), pedig odafelé végig azt mondogatta: "Megyünk Nagy Vízhez. Mindjárt ott vagyunk. Beugrom Nagy Vízbe. Viszem kacsát." Amikor még víz is érte a lábát, akkor kétségbeesetten sírt, és követelte, hogy "menjünk ki innen, muszáj, menjünk ki innen". Kata próbálta belemártogatni a vízbe a gyereket, aki ebből mindjárt arra következtetett, hogy az anyja el is fogja engedni, aztán nézhet, eléggé bepánikolt. Úgyhogy az első pancsolás mintegy öt perces hosszúságúra nyúlt, mert hiába vittük őt olyan helyre, ahol leért a lába, nem volt hajlandó letenni, csak sikított, hogy menjünk ki innen. Annyira megrázta az eset, hogy csak ölben volt hajlandó visszamenni apuhoz, Zolihoz és Matyihoz. A második pancsolás kicsit már jobb volt, akkor már nem sírt, de se a gumimatracra nem volt hajlandó felfeküdni, se a lábát nem volt hajlandó letenni. Viszont hozta magával fürdeni Fufut (Micimackó) és a felfújható halacskát, és megengedte, hogy anyu belemártsa a vízbe nyakig. Az én ölemben is volt, kép is készült erről (ha nem felejtem el, elkérem Katától, és akkor felrakom), de nekem még nagyon mondta, hogy ne vizezzem be. Matyi nagyon élvezte a vizet, egy szava nem volt, amikor nyakig elmerült benne. Amikor rátették a matracra, azonnal beleborult arccal a matracba, és nyalogatni kezdte róla a vizet. Ekkor persze a szülei keményen közbeléptek, mert hát a Velencei-tó azért csak nem forralt csapvíz. Éppen a játszótér felé igyekeztünk a kijelölt strandon, amikor is megjelent egy műsorvezető, és bejelentette, hogy vízitorna lesz, és mindenki vegyen részt rajta "korra és nemre való tekintettel", majd jött Eszter, az edző, és megismételte ugyanezt a kitételt, és egyiküknek sem tűnt fel, hogy ez így mennyire nagyon vicces. Mintegy húsz fős tömeget meg is mozgattak, ami a tavaly augusztusi élményünkhöz képest visszaesésnek tűnik.
A játszótéren a kosaras körhinta már nincs meg, illetve leszedték róla a kosarakat, pedig Bence azt élvezte tavaly. Így viszont felmászott egy bazi magas mászókára egyedül, aztán lecsúszott róla csúszdán egyedül, végül pedig kötél vontatta falovacskázott, megint csak egyedül. Tisztára önálló ez a gyerek.
Ebédre anyuval és Zolival hekket ettünk uborkával és kenyérrel (mivel a kenyér nem volt friss, de nem volt finom sem, azt nem ettem meg, pedig a hekk valami kegyetlen sós volt), Bence kapott egy csokis gofrit, amivel sikeresen összekente a teljes arcát, valamint a hasa és a lába egy részét is, apu lángost kapott, Kata meg hamburgert. Csak a lányok kaptak inni, anyuék citromos sört (veeee, mondaná a svájci), míg én light kólát. Gondoltam, az kevésbé bántja majd a fogamat, mint a nem light, és lőn. Amúgy ez attól is lehetett, hogy üvegből ittam, így a lötty nem is érte a fogamat egyáltalán. Ebéd után Bence megpróbálta letörölni magáról a csokit, majd a csokis papírzsepit elindult kidobni - egyedül. A legközelebbi szemet a tőlünk mintegy harminc méterre található bódénál volt, aminek pultjait strandolók támasztották. Elég vidám volt, ahogy széles mosollyal követték Bencét ők is meg azok is, akik mellett elhaladt. Mondta is Kata, mit gondolhatnak most: egy félnéger gyerek, se anyja, se apja, megjelenik a semmiből, kidob egy zsepit egy olyan szemetesbe, amit alig ér fel, majd ahogy jött, úgy el is tűnik.
Induláskor azzal segítettem az összepakolást, hogy én öltöztettem fel Bencét. Először borzasztó büszke voltam magamra, amiért ezt a feladatot kb. 3 perc alatt teljesítettem, aztán rájöttem, hogy a gyerek semmiféle ellenállást nem mutatott, sőt segített, ahol tudott, ami levon az érdemeimből. Azért még így is mérsékelten büszke vagyok, sosem öltöztettem még fel két és fél éves gyereket. Öltözködés közben Bence megtapogatta a csatomat, kérdezte, mi ez, úgyhogy öltözködés után odaadtam a kezébe. Megnézte minden oldalról, majd visszanyújtotta, és egy mosoly kíséretében azt mondta: "Szép." Hát, ettől elolvadtam :) A nap megkoronázásaként megengedte, hogy én tegyem be a gyerekülésébe, úgyhogy kész, végem van. És még puszit is kaptam.
Hazafelé szépen haladtunk Baracskáig, majd kezdődött megint a reggeli jelenet. Most szerencsére sokkal kisebb szakaszon volt csak brutális dugó, ezért cirka másfél óra alatt haza is értünk. (Akik a szembejövő sávon előzgetik a sort, majd életveszélyes manőverekkel bevágódnak 5-6 kocsival előbbre, amikor jön szembe valaki, azok nyugodtan magukba nézhetnének. Őket nem várja otthon senki? És azt, aki a szemközti sávban jön? Ennyire semmi nem lehet sürgős.) Liza úgy várt itthon, mint a messiást. Ennek egyik oka, hogy pontosan tudta, ma szombat van, és ha valamelyik hétvégi napon hagyjuk egyedül, azt kb. ötször olyan rosszul viseli, mintha hétköznap lenne. Másik oka, hogy reggel Tomitól a maradék tejbegrízt kapta, amiből egy falatot sem evett, tehát este negyed 8-ra már rendesen kopogott a szeme az éhségtől. Kaja után odajött hozzám, törleszkedett, bújt, úgyhogy a végén lefeküdtem mellé a padlóra, odabújt, vakartatott, és éppen csak dorombolni nem kezdett. Szegény. Még jó, hogy hasonló élmények nem sűrűn érik. Egyébként pedig extra sétát kapott a szenvedései enyhítésére, és nagyon-nagyon örült neki.
Ja, még egy érdekesség. Amikor megérkeztem, éppen nyitottam volna a kaput, de jött ki rajta egy nő, akit még sosem láttam. Kérdezte, nem ismerem-e a Bélánét, a Lakatos Bélánét, itt lakik a másodikon, most költözött ide. Mondtam többször, hogy nem ismerem, de azt hitte, le akarom rázni, és feldúltan elment. Pedig tényleg nem ismerem. A belső kapunál ott volt a szomszéd kismama a kislányokkal, és mondta, hogy hozzá is jött ez a nő, konkrétan bejött utána a kapun, és hogy lopni akart, de nem sikerült neki. Ezt aztán a szüleivel is megbeszélte, amikor ők lejöttek segíteni a két kislány meg a babakocsi felszállításában, és persze az is elhangzott, hogy természetesen cigány volt a nő. Engem meglepett, hogy ő úgy érezte, meg akarta lopni ez a nő, mert igaz, hogy tapogatta a táskámat, miközben beszélt, de nekem az volt az érzésem, hogy idegességében bizalmaskodik. Mondjuk be volt húzva a táskán a cipzár, azt meg nem tudta volna észrevétlenül kinyitni akkor sem, ha akarja. Csak annyi a lényeg, hogy nem tudom, valójában mit akart, de azért sajnálom, mert simán lehet, hogy ő tényleg csak a Lakatos Bélánét szerette volna megtalálni, mégis tolvajnak nézték.
9-kor találkoztunk anyuékkal és Katáékkal a ház előtt, aztán két kocsival indultunk Gárdonyba. Szuperül haladtunk egészen az MO-ás felhajtóig, ahol is beállt a sávunk, és Martonvásár végéig gyalogtempóban haladtunk. Végül délre értünk a strandra. Tuti jó volt, amikor 10-re szerettünk volna ott lenni, hogy a legnagyobb hőség előtt már pancsolhassanak a kicsik. Amikor megérkeztünk, Kata Matyit kapta ki a gyerekülésből, mert szegénykém az utolsó száz méteren nagyon elkeseredett, én meg Bencét, aki odafőtt az ülésébe három óra alatt.
Meglepő módon találtunk árnyékot még délben is, úgyhogy gyorsan le is csaptunk rá. A pancsolásnak nem volt akkora sikere, mint vártuk. Bence csak Kata ölében volt hajlandó bemenni a Nagy Vízbe (ő hívja így), pedig odafelé végig azt mondogatta: "Megyünk Nagy Vízhez. Mindjárt ott vagyunk. Beugrom Nagy Vízbe. Viszem kacsát." Amikor még víz is érte a lábát, akkor kétségbeesetten sírt, és követelte, hogy "menjünk ki innen, muszáj, menjünk ki innen". Kata próbálta belemártogatni a vízbe a gyereket, aki ebből mindjárt arra következtetett, hogy az anyja el is fogja engedni, aztán nézhet, eléggé bepánikolt. Úgyhogy az első pancsolás mintegy öt perces hosszúságúra nyúlt, mert hiába vittük őt olyan helyre, ahol leért a lába, nem volt hajlandó letenni, csak sikított, hogy menjünk ki innen. Annyira megrázta az eset, hogy csak ölben volt hajlandó visszamenni apuhoz, Zolihoz és Matyihoz. A második pancsolás kicsit már jobb volt, akkor már nem sírt, de se a gumimatracra nem volt hajlandó felfeküdni, se a lábát nem volt hajlandó letenni. Viszont hozta magával fürdeni Fufut (Micimackó) és a felfújható halacskát, és megengedte, hogy anyu belemártsa a vízbe nyakig. Az én ölemben is volt, kép is készült erről (ha nem felejtem el, elkérem Katától, és akkor felrakom), de nekem még nagyon mondta, hogy ne vizezzem be. Matyi nagyon élvezte a vizet, egy szava nem volt, amikor nyakig elmerült benne. Amikor rátették a matracra, azonnal beleborult arccal a matracba, és nyalogatni kezdte róla a vizet. Ekkor persze a szülei keményen közbeléptek, mert hát a Velencei-tó azért csak nem forralt csapvíz. Éppen a játszótér felé igyekeztünk a kijelölt strandon, amikor is megjelent egy műsorvezető, és bejelentette, hogy vízitorna lesz, és mindenki vegyen részt rajta "korra és nemre való tekintettel", majd jött Eszter, az edző, és megismételte ugyanezt a kitételt, és egyiküknek sem tűnt fel, hogy ez így mennyire nagyon vicces. Mintegy húsz fős tömeget meg is mozgattak, ami a tavaly augusztusi élményünkhöz képest visszaesésnek tűnik.
A játszótéren a kosaras körhinta már nincs meg, illetve leszedték róla a kosarakat, pedig Bence azt élvezte tavaly. Így viszont felmászott egy bazi magas mászókára egyedül, aztán lecsúszott róla csúszdán egyedül, végül pedig kötél vontatta falovacskázott, megint csak egyedül. Tisztára önálló ez a gyerek.
Ebédre anyuval és Zolival hekket ettünk uborkával és kenyérrel (mivel a kenyér nem volt friss, de nem volt finom sem, azt nem ettem meg, pedig a hekk valami kegyetlen sós volt), Bence kapott egy csokis gofrit, amivel sikeresen összekente a teljes arcát, valamint a hasa és a lába egy részét is, apu lángost kapott, Kata meg hamburgert. Csak a lányok kaptak inni, anyuék citromos sört (veeee, mondaná a svájci), míg én light kólát. Gondoltam, az kevésbé bántja majd a fogamat, mint a nem light, és lőn. Amúgy ez attól is lehetett, hogy üvegből ittam, így a lötty nem is érte a fogamat egyáltalán. Ebéd után Bence megpróbálta letörölni magáról a csokit, majd a csokis papírzsepit elindult kidobni - egyedül. A legközelebbi szemet a tőlünk mintegy harminc méterre található bódénál volt, aminek pultjait strandolók támasztották. Elég vidám volt, ahogy széles mosollyal követték Bencét ők is meg azok is, akik mellett elhaladt. Mondta is Kata, mit gondolhatnak most: egy félnéger gyerek, se anyja, se apja, megjelenik a semmiből, kidob egy zsepit egy olyan szemetesbe, amit alig ér fel, majd ahogy jött, úgy el is tűnik.
Induláskor azzal segítettem az összepakolást, hogy én öltöztettem fel Bencét. Először borzasztó büszke voltam magamra, amiért ezt a feladatot kb. 3 perc alatt teljesítettem, aztán rájöttem, hogy a gyerek semmiféle ellenállást nem mutatott, sőt segített, ahol tudott, ami levon az érdemeimből. Azért még így is mérsékelten büszke vagyok, sosem öltöztettem még fel két és fél éves gyereket. Öltözködés közben Bence megtapogatta a csatomat, kérdezte, mi ez, úgyhogy öltözködés után odaadtam a kezébe. Megnézte minden oldalról, majd visszanyújtotta, és egy mosoly kíséretében azt mondta: "Szép." Hát, ettől elolvadtam :) A nap megkoronázásaként megengedte, hogy én tegyem be a gyerekülésébe, úgyhogy kész, végem van. És még puszit is kaptam.
Hazafelé szépen haladtunk Baracskáig, majd kezdődött megint a reggeli jelenet. Most szerencsére sokkal kisebb szakaszon volt csak brutális dugó, ezért cirka másfél óra alatt haza is értünk. (Akik a szembejövő sávon előzgetik a sort, majd életveszélyes manőverekkel bevágódnak 5-6 kocsival előbbre, amikor jön szembe valaki, azok nyugodtan magukba nézhetnének. Őket nem várja otthon senki? És azt, aki a szemközti sávban jön? Ennyire semmi nem lehet sürgős.) Liza úgy várt itthon, mint a messiást. Ennek egyik oka, hogy pontosan tudta, ma szombat van, és ha valamelyik hétvégi napon hagyjuk egyedül, azt kb. ötször olyan rosszul viseli, mintha hétköznap lenne. Másik oka, hogy reggel Tomitól a maradék tejbegrízt kapta, amiből egy falatot sem evett, tehát este negyed 8-ra már rendesen kopogott a szeme az éhségtől. Kaja után odajött hozzám, törleszkedett, bújt, úgyhogy a végén lefeküdtem mellé a padlóra, odabújt, vakartatott, és éppen csak dorombolni nem kezdett. Szegény. Még jó, hogy hasonló élmények nem sűrűn érik. Egyébként pedig extra sétát kapott a szenvedései enyhítésére, és nagyon-nagyon örült neki.
Ja, még egy érdekesség. Amikor megérkeztem, éppen nyitottam volna a kaput, de jött ki rajta egy nő, akit még sosem láttam. Kérdezte, nem ismerem-e a Bélánét, a Lakatos Bélánét, itt lakik a másodikon, most költözött ide. Mondtam többször, hogy nem ismerem, de azt hitte, le akarom rázni, és feldúltan elment. Pedig tényleg nem ismerem. A belső kapunál ott volt a szomszéd kismama a kislányokkal, és mondta, hogy hozzá is jött ez a nő, konkrétan bejött utána a kapun, és hogy lopni akart, de nem sikerült neki. Ezt aztán a szüleivel is megbeszélte, amikor ők lejöttek segíteni a két kislány meg a babakocsi felszállításában, és persze az is elhangzott, hogy természetesen cigány volt a nő. Engem meglepett, hogy ő úgy érezte, meg akarta lopni ez a nő, mert igaz, hogy tapogatta a táskámat, miközben beszélt, de nekem az volt az érzésem, hogy idegességében bizalmaskodik. Mondjuk be volt húzva a táskán a cipzár, azt meg nem tudta volna észrevétlenül kinyitni akkor sem, ha akarja. Csak annyi a lényeg, hogy nem tudom, valójában mit akart, de azért sajnálom, mert simán lehet, hogy ő tényleg csak a Lakatos Bélánét szerette volna megtalálni, mégis tolvajnak nézték.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése