És ami kimaradt
Tegnap jöttek Andiék tényleg, és beszélgettünk, ettünk krumplis tésztát, végül megnéztünk egy filmet: Üldözési mánia (eredetileg Rat Race), ami elég poénos, csak a vége annyira amerikai, hogy viszketett tőle a tenyerem.
A BSI-nél nagyon rendesek, teljesen meghatódtam, hogy ilyen is van. Írtam nekik, hogy egyikünk sem tud menni a versenyre mégsem, és lehetne-e, hogy visszautalják a pénzt a számlámra. Erre visszaírtak, hogy lehetne, töltsem ki a visszalépési nyilatkozatot. Így aztán nem veszítünk 3500 forintot. Az élet szép!
Ma, amikor hazafelé tartottam Lillától, odapattant elém egy pöttöm nő a Határ úton a következő szöveggel: "Olyan szép vagy, mint egy baba." Igazából már akkor sem értettem, és azóta sem jöttem rá, vajon milyen babára gondol, remélem, nem a trollbabára, szomorú lennék. Aztán mondta ugyanezt ismét, és hozzátette, hogy sosem mertem örülni a szépségemnek. Vagy büszke lenni rá. Vagy ilyesmi. (Ez kapásból bukta, 2007 nyarától 2008 nyaráig például kifejezetten elégedett voltam magammal.) Aztán jött azzal, hogy hadd mondjon egy pár szót. Mondtam, sajnos nem érek rá, és tényleg nem értem rá, anyu itthon várt már legalább fél órája. (Mondjuk utóbb kiderült, hogy könyv azért volt nála, így nem unta szét magát a kb. 45 perc alatt, amit egyedül töltött.) Erre nekiállt mondogatni, hogy ne féljek, nem akar megenni (mind a 140 centijével végül is vicces lett volna, ahogy éppen felfal, el is képzeltem a jelenetet), csak megmondja a jövőmet a szememből párszáz forintért, mert beteg a gyereke, de nem jósolni akar, csak a jövőmet megmondani. Itt már majdnem megkérdeztem, lát-e különbséget a jóslás és a jövendőmondás között, mert szerintem a kettő teljesen ugyanaz, bár lehet, hogy nem vagyok otthon eléggé az okkult tudományokban. Aztán úgy döntöttem, minek fecsérelni erre a hülyeségre az időmet, és elindultam, erre belekapaszkodott a kezembe, nem engedte lerázni magát rólam, és futott mellettem, hogy dehát csak pár szót, vagy párszáz forintot. Gondoltam, csak nem vontathatom hazáig, hát megálltam, hogy adok akkor neki egy százast, esetleg kettőt, hátha békén hagy. De nem. Elővettem egy kétszázast (a pénztárca nem került ki a táskámból, hogyisne, hogy aztán fél pillanat alatt elillanjon vele a hölgy), és léptem volna el mellőle, mire megint rám csimpaszkodott, és közölte, hogy ő nem koldus (dehogynem), és szeretné megszolgálni a pénzt, és csak pár szó, és csak menjek oda a bódéhoz, és a szememből, meg a tenyeremből, meg a lótúróból megmondja a jövőmet, és már előre elárul annyit, hogy van egy nagy vágyam, na, na, ugye, hogy igaza van. (Igaza van, basszus, tényleg, majd elájulok, mekkora tehetség. Mégis kinek nincsenek vágyai?) De ekkor jött a legszebb rész. Mondta, hajtsam már le a fejem, majd a pillanatnyi döbbenetemet kihasználva lenyomta a fejemet, és megpróbált kitépni egy hajszálat, hogy ő abból fog jósolni. Erre én ráordítottam, mire a buszvégállomáson több utas furán nézett ránk, lelöktem magamról a kezét, és elindultam. Erre még ő volt megsértve, hogy ne féljek már, ő megszolgálja a pénzt. Mondtam neki, adtam kétszáz forintot, hagyjon békén, nem erre nincs időm. Aztán hápogott még ott egy darabig. Én meg hazáig a fejemet tapogattam, hogy megvan-e minden hajszálam. Na nem mintha lenne esélyem megállapítani. Titkon azért remélem, hogy nem tépett ki egyetlen hajszálat sem, és nem fogja felhasználni valami vuduhoz. Brrr, na ez az élmény is tipikusan "weird".
A BSI-nél nagyon rendesek, teljesen meghatódtam, hogy ilyen is van. Írtam nekik, hogy egyikünk sem tud menni a versenyre mégsem, és lehetne-e, hogy visszautalják a pénzt a számlámra. Erre visszaírtak, hogy lehetne, töltsem ki a visszalépési nyilatkozatot. Így aztán nem veszítünk 3500 forintot. Az élet szép!
Ma, amikor hazafelé tartottam Lillától, odapattant elém egy pöttöm nő a Határ úton a következő szöveggel: "Olyan szép vagy, mint egy baba." Igazából már akkor sem értettem, és azóta sem jöttem rá, vajon milyen babára gondol, remélem, nem a trollbabára, szomorú lennék. Aztán mondta ugyanezt ismét, és hozzátette, hogy sosem mertem örülni a szépségemnek. Vagy büszke lenni rá. Vagy ilyesmi. (Ez kapásból bukta, 2007 nyarától 2008 nyaráig például kifejezetten elégedett voltam magammal.) Aztán jött azzal, hogy hadd mondjon egy pár szót. Mondtam, sajnos nem érek rá, és tényleg nem értem rá, anyu itthon várt már legalább fél órája. (Mondjuk utóbb kiderült, hogy könyv azért volt nála, így nem unta szét magát a kb. 45 perc alatt, amit egyedül töltött.) Erre nekiállt mondogatni, hogy ne féljek, nem akar megenni (mind a 140 centijével végül is vicces lett volna, ahogy éppen felfal, el is képzeltem a jelenetet), csak megmondja a jövőmet a szememből párszáz forintért, mert beteg a gyereke, de nem jósolni akar, csak a jövőmet megmondani. Itt már majdnem megkérdeztem, lát-e különbséget a jóslás és a jövendőmondás között, mert szerintem a kettő teljesen ugyanaz, bár lehet, hogy nem vagyok otthon eléggé az okkult tudományokban. Aztán úgy döntöttem, minek fecsérelni erre a hülyeségre az időmet, és elindultam, erre belekapaszkodott a kezembe, nem engedte lerázni magát rólam, és futott mellettem, hogy dehát csak pár szót, vagy párszáz forintot. Gondoltam, csak nem vontathatom hazáig, hát megálltam, hogy adok akkor neki egy százast, esetleg kettőt, hátha békén hagy. De nem. Elővettem egy kétszázast (a pénztárca nem került ki a táskámból, hogyisne, hogy aztán fél pillanat alatt elillanjon vele a hölgy), és léptem volna el mellőle, mire megint rám csimpaszkodott, és közölte, hogy ő nem koldus (dehogynem), és szeretné megszolgálni a pénzt, és csak pár szó, és csak menjek oda a bódéhoz, és a szememből, meg a tenyeremből, meg a lótúróból megmondja a jövőmet, és már előre elárul annyit, hogy van egy nagy vágyam, na, na, ugye, hogy igaza van. (Igaza van, basszus, tényleg, majd elájulok, mekkora tehetség. Mégis kinek nincsenek vágyai?) De ekkor jött a legszebb rész. Mondta, hajtsam már le a fejem, majd a pillanatnyi döbbenetemet kihasználva lenyomta a fejemet, és megpróbált kitépni egy hajszálat, hogy ő abból fog jósolni. Erre én ráordítottam, mire a buszvégállomáson több utas furán nézett ránk, lelöktem magamról a kezét, és elindultam. Erre még ő volt megsértve, hogy ne féljek már, ő megszolgálja a pénzt. Mondtam neki, adtam kétszáz forintot, hagyjon békén, nem erre nincs időm. Aztán hápogott még ott egy darabig. Én meg hazáig a fejemet tapogattam, hogy megvan-e minden hajszálam. Na nem mintha lenne esélyem megállapítani. Titkon azért remélem, hogy nem tépett ki egyetlen hajszálat sem, és nem fogja felhasználni valami vuduhoz. Brrr, na ez az élmény is tipikusan "weird".
Megjegyzések
Megjegyzés küldése