Barátnők
Megkérném a tisztelt egybegyűlteket, hogy ne vegyék magukra. Tényleg. Nem róluk szól, hiába barátnők ők is.
Valamiért elég sokszor botlok olyan barátnőbe, aki csak akkor keres, ha érdeke fűződik hozzá. Ez egészen régen így van már. Eleinte egyáltalán nem volt barátnőm, csak Réka, de az osztályból senki. Aztán a gimiben lett barátnőm 10 évesen, de róla meg kiderült, hogy valójában nem barátnő, csak valamiért örömét leli a szekálásomban, persze szigorúan a hátam mögött. Aztán lett még egy barátnőm, aki viszont egy nyári szünet alatt teljesen elfelejtette, hogy mi valaha jóban voltunk, másoknak konkrétan letagadta, hogy ő valaha is szóba állt velem. Aztán jöttek az olyan barátnők, akiket az elején említettem, akiknek akkor kellek, ha kell tőlem valami. Egy "majd beszélünk" után simán eltelhet fél év is, mire legközelebb beszélünk, és akkor is tudok segíteni valamiben véletlenül.
Nem esik jól. Ez a helyzet. Anyuval ma beszéltünk erről pont, és mondta, hogy le kéne már akadni erről a témáról, fölösleges dédelgetni a kis sérelmeimet. Tényleg így van, az elmélet már megy. A gyakorlattal vannak gondok.
Van, akinek annyira jó barátnője vagyok (és azt, hogy jó barátnője vagyok, ő maga mondogatja), hogy elhív ide-oda félévente egyszer, ha más nem fogható hadra, és nincs kedve egyedül menni. Van, akinek mesélném, hogy éppen mi nyomja a kis lelkemet, és akkor két mondat után magáról kezd beszélni, hogy neki sokkal rosszabb (volt) ennél, és más már nem is kerül szóba. A legdurvább eset talán az volt, amikor kiderült, hogy Lizának daganata van, és műteni kell, amitől én nyilván nem kicsit borultam ki, hanem nagyon, már a blog címéből is látszik, hogy mennyire mellékszereplő a kutya az én életemben. Gondoltam, egy barátnőnek kell elmesélnem, és akkor majd jó lesz. El is meséltem, hogy mennyire kétségbe vagyok ettől esve, és nem akarom, hogy meghaljon, mire a következő választ kaptam: dehát az csak egy kutya. Nem kizárt, hogy azt is hozzátette, úgyis megdöglene valamiben nemsokára, mert már öreg, de lehet, hogy ezt csak a sokk hatása alatt hozzáképzeltem. Aztán van olyan is, aki "őszintén örül" a sikereimnek, megint más "kis gyenge képességűnek" tart, mert nem vagyok matekzseni, viszont tegyük hozzá, soha nem volt rosszabb félévi/évvégi jegyem négyesnél matekból.
Vannak olyanok, akik csak akkor veszik észre, hogy még élek, amikor valami lelki nyűgjük van. Ha nekem van lelki nyűgöm, kereshetem őket akárhogy, akármilyen módszerrel, akkor sem fognak előkerülni, de ha nekik van valami bajuk, na akkor azonnal. Egyikük hosszú évek után megkeresett, én meg teljesen odavoltam, hogy de jó, végre normális kapcsolatunk lesz egymással, kedélyesen elbeszélgetünk néha, meg ilyenek. Anyu mondta, hogy ez tévedés, figyeljem meg, hogy lesz majd valami kérése, aztán soha többet nem hallok róla, ha segítettem. És lőn. Másik barátnővel kapcsolatban egyszer megkérdezte: "Na, és már kilát magából?" Döbbenetesen jó megfogalmazás volt. És nem, nem lát ki magából. Csak ő létezik. Mindig, egyedül, csakis ő. Mindig meglep, anyu milyen jó emberismerő, és várom már a napot, amikor megbölcsülök, és én is olyan leszek.
Gondolkodtam rajta, vajon annyira önző vagyok-e, hogy ezt kell ebből tanulságként leszűrni. De szerintem nem. Szerintem mindenki önző kicsit, már amennyire "minden szentnek maga felé hajlik a kolbásza" (copyright by Tomi), annyira én is, de nem érzem, hogy ne látnék ki magamból. Nem tudom, mi a tanulság.
Azon is elgondolkodtam, vajon csak ilyen barátnőkkel vagyok-e körülvéve, de örömmel tapasztaltam, hogy már nem. Kapásból fel tudnék sorolni három olyat is, aki nem ilyen. Esetleg négyet, ha kicsit gondolkodom. És akkor marad három, aki ilyen. Ebből egyiküktől nem bánt a dolog, tényleg nem, egyik példa sem ő, és ez talán az élethelyzete miatt van. Vagy túl régen ismerjük már egymást, és azért tudom tőle elfogadni. Nem tudom, melyik.
Alapvetően egyre kevesebbet pörgök ezen, csak két különböző barátnő egymástól független cselekedete megint felszínre hozta ezt, és akkor nyilván az összes sérelmem rám zúdul, nem csak ez a legújabb.
Igen, nem könnyű nekem magammal. Majd igyekszem ezeken is túllépni, ezeket a barátnőket elkaszálni magamban. (Egyikük "barátnő" megnevezése már abszolút idézőjeles. Haladok.) Na és persze visszaszerezni a kis tárgyaimat, amikhez annyira ragaszkodom, néha mégis kölcsönadom őket, aztán többet nem látom színüket se :)
Valamiért elég sokszor botlok olyan barátnőbe, aki csak akkor keres, ha érdeke fűződik hozzá. Ez egészen régen így van már. Eleinte egyáltalán nem volt barátnőm, csak Réka, de az osztályból senki. Aztán a gimiben lett barátnőm 10 évesen, de róla meg kiderült, hogy valójában nem barátnő, csak valamiért örömét leli a szekálásomban, persze szigorúan a hátam mögött. Aztán lett még egy barátnőm, aki viszont egy nyári szünet alatt teljesen elfelejtette, hogy mi valaha jóban voltunk, másoknak konkrétan letagadta, hogy ő valaha is szóba állt velem. Aztán jöttek az olyan barátnők, akiket az elején említettem, akiknek akkor kellek, ha kell tőlem valami. Egy "majd beszélünk" után simán eltelhet fél év is, mire legközelebb beszélünk, és akkor is tudok segíteni valamiben véletlenül.
Nem esik jól. Ez a helyzet. Anyuval ma beszéltünk erről pont, és mondta, hogy le kéne már akadni erről a témáról, fölösleges dédelgetni a kis sérelmeimet. Tényleg így van, az elmélet már megy. A gyakorlattal vannak gondok.
Van, akinek annyira jó barátnője vagyok (és azt, hogy jó barátnője vagyok, ő maga mondogatja), hogy elhív ide-oda félévente egyszer, ha más nem fogható hadra, és nincs kedve egyedül menni. Van, akinek mesélném, hogy éppen mi nyomja a kis lelkemet, és akkor két mondat után magáról kezd beszélni, hogy neki sokkal rosszabb (volt) ennél, és más már nem is kerül szóba. A legdurvább eset talán az volt, amikor kiderült, hogy Lizának daganata van, és műteni kell, amitől én nyilván nem kicsit borultam ki, hanem nagyon, már a blog címéből is látszik, hogy mennyire mellékszereplő a kutya az én életemben. Gondoltam, egy barátnőnek kell elmesélnem, és akkor majd jó lesz. El is meséltem, hogy mennyire kétségbe vagyok ettől esve, és nem akarom, hogy meghaljon, mire a következő választ kaptam: dehát az csak egy kutya. Nem kizárt, hogy azt is hozzátette, úgyis megdöglene valamiben nemsokára, mert már öreg, de lehet, hogy ezt csak a sokk hatása alatt hozzáképzeltem. Aztán van olyan is, aki "őszintén örül" a sikereimnek, megint más "kis gyenge képességűnek" tart, mert nem vagyok matekzseni, viszont tegyük hozzá, soha nem volt rosszabb félévi/évvégi jegyem négyesnél matekból.
Vannak olyanok, akik csak akkor veszik észre, hogy még élek, amikor valami lelki nyűgjük van. Ha nekem van lelki nyűgöm, kereshetem őket akárhogy, akármilyen módszerrel, akkor sem fognak előkerülni, de ha nekik van valami bajuk, na akkor azonnal. Egyikük hosszú évek után megkeresett, én meg teljesen odavoltam, hogy de jó, végre normális kapcsolatunk lesz egymással, kedélyesen elbeszélgetünk néha, meg ilyenek. Anyu mondta, hogy ez tévedés, figyeljem meg, hogy lesz majd valami kérése, aztán soha többet nem hallok róla, ha segítettem. És lőn. Másik barátnővel kapcsolatban egyszer megkérdezte: "Na, és már kilát magából?" Döbbenetesen jó megfogalmazás volt. És nem, nem lát ki magából. Csak ő létezik. Mindig, egyedül, csakis ő. Mindig meglep, anyu milyen jó emberismerő, és várom már a napot, amikor megbölcsülök, és én is olyan leszek.
Gondolkodtam rajta, vajon annyira önző vagyok-e, hogy ezt kell ebből tanulságként leszűrni. De szerintem nem. Szerintem mindenki önző kicsit, már amennyire "minden szentnek maga felé hajlik a kolbásza" (copyright by Tomi), annyira én is, de nem érzem, hogy ne látnék ki magamból. Nem tudom, mi a tanulság.
Azon is elgondolkodtam, vajon csak ilyen barátnőkkel vagyok-e körülvéve, de örömmel tapasztaltam, hogy már nem. Kapásból fel tudnék sorolni három olyat is, aki nem ilyen. Esetleg négyet, ha kicsit gondolkodom. És akkor marad három, aki ilyen. Ebből egyiküktől nem bánt a dolog, tényleg nem, egyik példa sem ő, és ez talán az élethelyzete miatt van. Vagy túl régen ismerjük már egymást, és azért tudom tőle elfogadni. Nem tudom, melyik.
Alapvetően egyre kevesebbet pörgök ezen, csak két különböző barátnő egymástól független cselekedete megint felszínre hozta ezt, és akkor nyilván az összes sérelmem rám zúdul, nem csak ez a legújabb.
Igen, nem könnyű nekem magammal. Majd igyekszem ezeken is túllépni, ezeket a barátnőket elkaszálni magamban. (Egyikük "barátnő" megnevezése már abszolút idézőjeles. Haladok.) Na és persze visszaszerezni a kis tárgyaimat, amikhez annyira ragaszkodom, néha mégis kölcsönadom őket, aztán többet nem látom színüket se :)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése