...

Az éjféli fekvés után először 4:33-kor ébredtem fel, mégpedig arra, hogy kibírhatatlanul, elviselhetetlenül fáj a torkom, nyelni sem bírok. Kicsit nyüszögtem, forgolódtam, szenvedtem, amire persze Tomi is felkelt, úgyhogy inkább kimásztam az ágyból, és kerestem egy Strepsilst, hátha attól majd tudok aludni. Nem sokat segített. Megint nyöszörögtem egy kicsit, amire Tomi megkérdezte, mennyi az idő, és mikor megosztottam vele a pontos időt, kissé sokkolódott arckifejezéssel hátat fordított. Hát igen, neki 7-kor kelés, és ha teljesen felébred éjjel, már nem tud többet visszaaludni. Ezt próbálta megakadályozni. Bennem ekkor érlelődött meg a döntés, hogy minden hétfői tanítványomat lemondom. Mindenki el is fogadta a helyzetet, mikor délben közöltem az örömhírt. Akkorra vált biztossá, hogy semmire nem vagyok alkalmas. Pl. reggel még levittem a kutyát, de ölben felhozni esélyem sem volt, azóta pedig nem bírom levinni sem. Tomit úgy várjuk, mint a Messiást. Lehet, hogy egyesek szerint ez állatkínzás, de Liza szerint nem. Látja, hogy a gazdija épphogy él, úgyhogy nem is panaszkodik, nem is remeg, úgy tesz, mintha nem akarna lemenni. Csak sejteni tudom, hogy azért nem bánná. Szolidaritás :) Kis drága :) Azóta egyébként a holnapi órámat is lemondtam, kész, ez van, nem tudok most emberekkel foglalkozni. A délutáni csendespihi ideje alatt, amikor is négy órát töltöttem az ágyban nyakig betakarva, végre a végére értem Poirot utolsó esetének. Érdekes volt, de annyira szupernek nem érzem, mint amilyen kritikákat olvastam róla. A holnapi program suliba bevánszorgás (mert muszáj, hiszen jövő héttől 4x hiányzom az illető óráról, tehát holnap nem lehet), aztán délután megkezdem a hospitálást. Remélem, szegény nebulók nem rémülnek majd halálra a dagadt, vörös orromtól meg a hulla-kinézetemtől. Aztán megint suli, aztán 7-re legkésőbb hazaérek, és egészen reggel 8-ig ágyban fekszem. Király.