Hegyek, völgyek, hölgyek
Ma estig egészen jó kedvem volt. Vagy mondjuk inkább, hogy jó kedvem volt.
Tegnapelőtt voltunk otthon, Katáékkal együtt mentünk ebédre. Jó volt, hogy lehetett beszélni anyuval Ibolya néniről, meg hogy elmesélte, mi is meg hogyan is történt pontosan.
Tegnap felkerekedtünk, és Tomival, Blankával meg Lizával nekivágtunk a Pilisnek. Dobogókőre mentünk kocsival, onnan lesétáltunk majdnem Dömösig, a Szentfa kápolnáig, ahonnan felmásztunk a Rám-szakadékon, majd tovább másztunk vissza Dobogókőre. Blankának nagyon tetszett, mondta is, meg úgy is látszott. A kutyának egy darabig tetszett, aztán nagyon elfáradt, és már nem igazán élvezte a dolgot. Fura új szokásokat vett fel egyébként. Azt tudtuk, hogy szegény süket, mint az ágyú. Viszont pluszban akármilyen idegenről megállapította, hogy a csapathoz tartozik, és nekiállt pesztrálni, illetve akármilyen idegennel összeállt és akár ott is hagyott volna minket. Nos, a helyzetet a süketsége súlyosbította, mert így legalább ordíthattam utána, hogy zengett bele az erdő, a kutya baromira nem hallotta, és vígan loholt tovább. Így aztán egy idő után próbáltam inkább menni utána, hogy minél közelebbről szóljak hozzá minél halkabban, majd az utolsó etapon, a Rám-szakadék után pórázra kötöttem, mert úgy éreztem, hogy nem vagyok már én sem olyan friss, hogy szívesen fussak utána hegynek felfelé plusz kétszáz métereket, hogy észrevegye, nem jó irányba halad. Amúgy ez jól is jött neki, mert egy idő után Dobogókőre felfelé húzatni kezdte magát, ami nekem még mindig jobban megéri, mint a fölösleges plusz kilométerek. Másik fura dolog, hogy teljesen elveszítette a türelmét. Régen olyan kis toleráns volt meg kitartó. Most eljutott oda, hogy egy-egy nehéznek tűnő dolognak eleve sírva megy neki. Tehát amikor látta, hogy közeleg egy farönk, amin nehéz lesz átmászni, már sírva is fakadt, aztán megállt az útakadály előtt, és sírással gondolta megoldani a helyzetet. Általában segített neki a noszogatás, de egyszer-kétszer azért pakolni kellett őt. Egyébként volt olyan is, hogy megértettem a félelmét. Én is be lennék fosva, ha egy instabil aljú, kék ikeás szatyorban utaznék felfelé egy csúszós létrán a Rám-szakadékon egy fél kézzel kapaszkodó ember vállára akasztva. Szegénykémnek rendesen kiült az arcára a félelem mindkét ilyen esetnél. Plusz velünk is türelmetlenkedett. Megálltunk pihenni, és a kutya kb. fél perc után állt neki vonyítani meg izgulni, hogy menjünk már. Furi. Fiatalabbnak türelmesebb volt. Persze ezektől a kellemetlenségektől eltekintve tényleg szuper volt a kirándulás, nagyon feldobott, rám fért már ez a 16-20 km sétálás-mászás. Tanulság annyi, hogy a kutya korához jobban illene a fele ilyen hosszú, fele ilyen nehéz terepen megtett séta. És ő a nap hőse, ez vitathatatlan, mert tisztességgel végigmászta az egész utat, még ha sokat sírt is közben. Ja, és ma egy nagyjából mozgásképtelen kutyát juttattunk haza anyuéknak, mert szegénykémnek a jobb hátsó lába nem működik most, szörnyű izomláza van, nem bír felállni. Kivéve, ha egy-egy kísérlet előtt fél órát fekszik 30 fok meleg kocsiban :)
Nem, nem volt jó kedvem ma estig. Ma reggel már nem olyan vidáman ébredtem, mert asszem, gyászolok. A helyzetet már csak az tudta tovább rontani, amikor ma hazavittük a kutyát, és otthon beszélgettünk anyuval. Mondott valamit, sőt két valamit, ami nagyon elkeserített. Az egyik azért, mert nem akarom elhinni, hogy emberek tényleg lehetnek ennyire végtelenül ostobák, és tényleg nincs az a helyzet, ami felébressze őket. A másik azért, mert sajnálom anyut, mert most úgy érezheti, nagyjából feleslegesen gürizett kb. két évet, és én is így érezném a helyében, akkor is, ha nem lenne igaza, és neki sincs igaza. Nem akarom ezt :(
Tegnapelőtt voltunk otthon, Katáékkal együtt mentünk ebédre. Jó volt, hogy lehetett beszélni anyuval Ibolya néniről, meg hogy elmesélte, mi is meg hogyan is történt pontosan.
Tegnap felkerekedtünk, és Tomival, Blankával meg Lizával nekivágtunk a Pilisnek. Dobogókőre mentünk kocsival, onnan lesétáltunk majdnem Dömösig, a Szentfa kápolnáig, ahonnan felmásztunk a Rám-szakadékon, majd tovább másztunk vissza Dobogókőre. Blankának nagyon tetszett, mondta is, meg úgy is látszott. A kutyának egy darabig tetszett, aztán nagyon elfáradt, és már nem igazán élvezte a dolgot. Fura új szokásokat vett fel egyébként. Azt tudtuk, hogy szegény süket, mint az ágyú. Viszont pluszban akármilyen idegenről megállapította, hogy a csapathoz tartozik, és nekiállt pesztrálni, illetve akármilyen idegennel összeállt és akár ott is hagyott volna minket. Nos, a helyzetet a süketsége súlyosbította, mert így legalább ordíthattam utána, hogy zengett bele az erdő, a kutya baromira nem hallotta, és vígan loholt tovább. Így aztán egy idő után próbáltam inkább menni utána, hogy minél közelebbről szóljak hozzá minél halkabban, majd az utolsó etapon, a Rám-szakadék után pórázra kötöttem, mert úgy éreztem, hogy nem vagyok már én sem olyan friss, hogy szívesen fussak utána hegynek felfelé plusz kétszáz métereket, hogy észrevegye, nem jó irányba halad. Amúgy ez jól is jött neki, mert egy idő után Dobogókőre felfelé húzatni kezdte magát, ami nekem még mindig jobban megéri, mint a fölösleges plusz kilométerek. Másik fura dolog, hogy teljesen elveszítette a türelmét. Régen olyan kis toleráns volt meg kitartó. Most eljutott oda, hogy egy-egy nehéznek tűnő dolognak eleve sírva megy neki. Tehát amikor látta, hogy közeleg egy farönk, amin nehéz lesz átmászni, már sírva is fakadt, aztán megállt az útakadály előtt, és sírással gondolta megoldani a helyzetet. Általában segített neki a noszogatás, de egyszer-kétszer azért pakolni kellett őt. Egyébként volt olyan is, hogy megértettem a félelmét. Én is be lennék fosva, ha egy instabil aljú, kék ikeás szatyorban utaznék felfelé egy csúszós létrán a Rám-szakadékon egy fél kézzel kapaszkodó ember vállára akasztva. Szegénykémnek rendesen kiült az arcára a félelem mindkét ilyen esetnél. Plusz velünk is türelmetlenkedett. Megálltunk pihenni, és a kutya kb. fél perc után állt neki vonyítani meg izgulni, hogy menjünk már. Furi. Fiatalabbnak türelmesebb volt. Persze ezektől a kellemetlenségektől eltekintve tényleg szuper volt a kirándulás, nagyon feldobott, rám fért már ez a 16-20 km sétálás-mászás. Tanulság annyi, hogy a kutya korához jobban illene a fele ilyen hosszú, fele ilyen nehéz terepen megtett séta. És ő a nap hőse, ez vitathatatlan, mert tisztességgel végigmászta az egész utat, még ha sokat sírt is közben. Ja, és ma egy nagyjából mozgásképtelen kutyát juttattunk haza anyuéknak, mert szegénykémnek a jobb hátsó lába nem működik most, szörnyű izomláza van, nem bír felállni. Kivéve, ha egy-egy kísérlet előtt fél órát fekszik 30 fok meleg kocsiban :)
Nem, nem volt jó kedvem ma estig. Ma reggel már nem olyan vidáman ébredtem, mert asszem, gyászolok. A helyzetet már csak az tudta tovább rontani, amikor ma hazavittük a kutyát, és otthon beszélgettünk anyuval. Mondott valamit, sőt két valamit, ami nagyon elkeserített. Az egyik azért, mert nem akarom elhinni, hogy emberek tényleg lehetnek ennyire végtelenül ostobák, és tényleg nincs az a helyzet, ami felébressze őket. A másik azért, mert sajnálom anyut, mert most úgy érezheti, nagyjából feleslegesen gürizett kb. két évet, és én is így érezném a helyében, akkor is, ha nem lenne igaza, és neki sincs igaza. Nem akarom ezt :(
Megjegyzések
Megjegyzés küldése