LizaGazdija

Viola estére nagyon bepörgött, fél 6-kor lehajigált minden komódról mindent, amit ért, közben sikított, és semmivel sem lehetett leállítani. (Az erőszakot nem próbáltam, írom ezt a félreértések elekerülése végett.) Aggódtam, hogy megsérül, vagy összetör valamit, és elgondolkodtam, hová tudnám biztonságba helyezni, amíg megnyugszik. Végül összeszereltem a kádat, amiben fürdenek (kör alakú, a zuhanytálcába szoktuk beállítani, kb. 80 cm magas - olyasmi, mint egy kisebb járóka), vizet persze nem töltöttem bele, és beletettem Violát, aki 90 cm körül van. Flóra felajánlotta, hogy ott marad vele, ez nekem kapóra is jött, mert volt még egy kis dolgom a gyerekszobában, és meg is kellett nyugodnom, mert eléggé felzaklatott ez a műsor. Amikor aztán kimentem a fürdőbe megnézni, tombol-e még a gyermek, szívet melengető látvány fogadott: Flóra ott ült mellette a kádban, és együtt kuncogtak. Flóra azt hitte, rá fogok szólni, ezért meg is magyarázta a dolgot: "Szomorú volt, hogy nem jöhet ki, és

Ma este Benedek Elek egyik mesegyűjteményéből Az árvalányhaj c. Mesét olvastuk. Ebben a gyönyörű árvalány csodaszép, földig érő, szőke haját tőből levágják a mostohanővérei, majd kiszórják az ablakon, a szél széthordja, azóta van árvalányhaj, a lány pedig belehal a bánatba. A mese végén Viola néhány szóban összefoglalta a lényeget: "Kitépték haját, úristen!"

Ébredéstől elalvásig, összetett mondatokban. Nagyon érdekes megállapításokat tud tenni. Tegnap épp a mosókonyhában vártuk, hogy végezzen a szárító, amikor egyszer csak odajött hozzám, és közölte: - Viola anya kis sellője. Nem tudom, ez honnan jött neki, de szeretnék rá mindig emlékezni. 

Szeretem Bécset, többek között azért, mert befogadó, és nagyon sokféle ember elfér itt a maga szokásaival. Tegnap a rundumadum elnevezésű körtúra egyik 5 km-es szakaszát csináltuk meg Violával, azt, amelyik a központi temetőbe is bevisz. A temető eleinte nyomasztott, főleg a sírokra ragasztott, megváltásra figyelmeztető matricák és a felszámolt sírok után maradt foghíjak. Ettől még erősebbé vált bennem az érzés, hogy én nem akarok majd sírban nyugodni, hamvasztást és szórást szeretnék. De nem is erről akartam mesélni. Ahogy sétáltunk, egyszer csak óriási tömegbe botlottunk*, akik négy-öt kempingasztal körül tömörültek. Először azt hittem, valami vásár van a temető közepén, nem is értettem. Aztán rájöttem: délszláv, szerintem szerb családok emlékeztek meg a halottaikról piknik, nagy eszem-iszom keretében. Később még több ilyet láttunk, volt, ahol egy egész sült malac várta a családot, volt, ahol egy-két szendviccsel ült le a sírra vagy mellé a család. Nagyon szokatlan, nagyon megható, n