LizaGazdija

 Felszállunk a zsúfolt metróra, nincs két szabad hely egymás mellett, így Flórát leültetem egy idősebb hölggyel szemben. Két perc múlva a gyerek kicsit kétségbeesett hangon, félhangosan: - Anya, kiesett a néni szeme! Akkor vettem észre, hogy a hölgy jobb szemgolyója hiányzik. Ilyenkor mindig örülök, hogy itt élünk, ahol van rá esély, hogy nem magyar, akiről megállapítást tesz a gyerek. Leszállás után megbeszéltük, mi történhetett a nénivel, és azt is, hogy csak egy látó szeme van, ami nagyon nehéz lehet. Az a megfogalmazás, attól kész vagyok. Mint valamelyik nap, amikor azt hitte, úgy akarok elindulni egy programra, hogy bekapcsolva hagyom a főzőlapokat az ebéd alatt: - De, anya, ha így hagyjuk, mindenhol lángok lesznek az egész lakásban! Akkor is milyen igaza volt.

Alapvetően utálok ruhát és cipőt vásárolni, és nehezen veszem rá magam, hogy drága cuccokat vegyek - pl. egy 100 eurós cipőt túlzásnak érzek, a lélektani határom kb. 40-nél van. Ennek talán az lehet az oka, hogy gyerekkoromban sokszor hallottam, a hiper-szuper, márkás dolgok pont ugyanazok, mint a márka nélküliek, csak arra az egy logóra kell kifizetni egy zsák pénzt. Kétszer vettem tényleg márkás, lélektani határom fölé lövő holmit, az egyik egy harisnya volt, a másik egy nadrág. Miután mindkettő pontosan ugyanannyi idő alatt és ugyanúgy ment tönkre, ahogy a márkátlan dolgaim szoktak, levontam a következtetést, hogy a fenti feltevés valószínűleg helytálló. Azóta időnként eszembe jut, hogy megpróbálhatnék megint egy drágább valamit, hátha, de közvetlenül ezután mindig arra gondolok, hogy biztos meg is pukkadnék, ha aztán megint ugyanannyit bírna, mint a felébe-harmadába kerülő cuccok. Nos, cipőt venni azért utálok, mert kevés van, ami tetszik, és pl. egy pár csizma négy-öt évig bírja,