LizaGazdija

 - A menekülteket segítő csoportban segítséget kér egy magyar nő: a nála megszálló ukránok Németországba szeretnének menni, úgy tudták, a vonatra csak helyjegy kell ukrán papírokkal, de a Keletiben azt mondták nekik a pénztárnál, hogy fejenként 20 ezer forint a jegy, szóval kérdés, mit lehetne tenni, ki téved. Egy szintén magyar nő hozzászólása: "Na, vége az ingyenélésnek! Végre :D" De érted... Olyan emberekről van szó, akiknek lebombázták a házát/lakását, annyi ingóságuk van, ami elfért egy-két bőröndben, sok esetben a bankkártyájukat sem tudják használni Ukrajnán kívül. Nehogy már ne segítsünk nekik :O Nyilván nem örökké fognak ingyen utazni, de most egy ideig igen. Kegyetlen, hogy van, akinek ez böki a csőrét. - Hír alatt hozzászólás: "Minek segítünk nekik? Utálják a magyarokat, és '56-ban jöttek ők is ellenünk a szovjetekkel!" 1. Így általánosan biztosan nem lehet kijelenteni, hogy utálják "a magyarokat". Biztos van köztük olyan is, de ez nem ok ar

Azt álmodtam, hogy épp a kezemben volt Viola, amikor valami nagy robajt hallottunk, mire összerezzent, majd most, 7 hónaposan, cérnavékony kis hangon azt kérdezte: - Mi ez volt a zaj? Ezek voltak az első szavai. És akkor arra gondoltam, de édes, Flórától tanul beszélni, kicsit meg is hatódtam. :D

 - 2021-ben már 2,5-szer annyi ideje nem jártunk egy osztályba a volt gimis osztálytársaimmal, mint amennyi ideig igen. - 2021-ben már 13 éve nem laktam otthon. 2008-ig pontosan 13 évet laktam az erzsébeti lakásban a szüleimmel. - 2023-ban jön el a pillanat, amikor elmondhatom majd, hogy ugyanannyit éltem már az érettségi óta, mint az érettségiig. Kegyetlen gyorsan telik az idő. Ma például már 7 hónapos volt Viola, miközben olyan, mintha tegnap született volna.

a délszláv háború idején már néztem híradót, és amikor arról számoltak be, hogy Szegeden hallani a bombázásokat, nagyon féltem, hogy nálunk is háború lesz. A szüleim persze nyugtattak, hogy ez nem valószínű, de én attól még hetekig gondoltam arra, milyen lesz majd egy óvóhelyen hallgatni a bombákat, és vajon fog-e még állni a házunk meg a suli, amikor előjöhetünk, és vajon az egész család meg az egész osztály túléli-e. Na, hát, most ennyire közvetlennek nem érzem a veszélyt, de marhára nem vagyok nyugodt. Egész nap ezen a helyzeten szorongok, és igyekszem nem beleképzelni magam senki érintett helyébe, pl. azéba sem, aki egy kórház alagsorában szüli meg a gyerekét, és a pici, magatehetetlen csecsemőjével a karjában hallgatja a rakétákat. Amikor megtudta, hogy terhes, valószínűleg rémálmában sem gondolta, hogy ilyen horror közepébe érkezik majd a gyereke. Nem tudom, hogyan tudják megőrizni az ép elméjüket azok, akiket most épp felszabadítanak az oroszok. Téboly, tényleg. Muszáj lesz kezd